Búcsúzó

Ez a nap is elérkezett... Mondhatni már a második blogomat "temetem el", és ez valamilyen szinten büszkeséggel tölt el, de némileg fáj is. Fáj a gondolat, hogy vége van, fáj, hogy többet valószínűleg egy betűt nem írok ide. De úgy gondolom, hogy megérdemlitek, hogy elmondjam nektek, honnan is jött az ötlet...
A kis Klau odavolt (vagyis van) egy sorozatért, aminek a címe NCIS. Megfogta őt McGee esze, Abby bolondsága, Ziva bátorsága, Gibbs ereje és Tony, nos úgy mindenével. A kis kb. 13 áves lány minden este hétkor leült és végig nézte a filmet és ábrándozott, hogy milyen jó lenne különleges ügynöknek lenni, ekkor még nem tudta ő sem, de már megszületett Laura különleges ügynök is. Eltelt egy év és még mindig nem adta fel az álmát, hogy egy nap olyan lesz mint ők. Amint rájött, hogy ez szinte lehetetlen gondolkozni kezdett. Az órák közben is agytekervényei nyikorgásától volt hangos a terem. Aztán elkezdett írni egy blogot a kedvenc bandájáról és végül arra jutott, hogy így az lehet ami akar, ezért megvalósította álmát.

Meg kell nektek köszönnöm, hogy végig követtétek botladozásom a nyomozás világában. Elkaptatok, ha feladtam volna. Ha úgy vesszük, csak miattatok folytattam és fejeztem be ezt a blogot is. És ezúton szeretném megköszönni mindenkinek, hogy támogatott. De a legnagyobb köszönetek tulajdonosait mégiscsak meg kell említeni... Először is Raminak tartozom hatalmas hálával, mert mindig támogatott. Szeretlek én bolond, bölcs barátnőm <3 Aztán volt nekem egy folyamatos kommentelőm Judit, aki mindig tartotta bennem a lelket. Hanna, Szuzi, Fanni mellettem álltatok ebben a blogban is és ezt is köszönöm.
Ezt a blogomat is hasonló kép sikerült befejeznem, mint az R5 Forever-t... Milliószor gondolkoztam azon, hogy hagyom a francba az egészet, de valamiért nem tettem. És most hogy ezt a bejegyzést írom, egy kicsit sem bántam meg. Őszintén kijelenthetem, hogy ez a blog... eddigi írói munkásságom alatt a legnépszerűbb, amit megint csak nektek köszönhetek.

Hogy ti is lássátok miért is hálálkodok ennyit, ezért egy kis jelenlegi állást is felvázolok:

Feliratkozóim: 22
Oldalmegjelenítés: 9140
fejezetek száma: 20+epilóg
Országok, ahol olvassák: Magyarország, Egyesült Államok, Indonézia, Románia, Szlovákia, Németország, Oroszország, Hollandia,Vietnam, Egyesült Királyság
Megjegyzések: 57


Egyébként tervezek új blogot nyitni, amit 2015-ben fogok publikálni. Addig is egy nagy ölelés mindenkinek így búcsúzóul:

Ezer csók és ölelés...

Epilóg

"... Az idő a születés és a halál között igen rövid. Ziva David különleges ügynök örökké a szívünkben fog élni és biztat majd minket, hogy sose adjuk fel..." - fejeződik be a búcsúztató szöveg, immáron a mi nyelvünkön is. Úgy van Izraelig repültünk társunk kedvéért. Néma csendben sétáltunk a gépünkhöz. Laura és Hanna zokogva borultak a székbe, Tony-n pedig még mindig látszódik, hogy alig akarja elhinni ezt az egészet. McGee a laptopjába bújva igyekszik elterelni saját figyelmét, Doki Abby-t vígasztalva ücsörög, Palmer pedig maga elé bambulva pihenteti még ki nem készült agysejtjeit. Gibbs meg csak bámul ki az ablakon. És amit ti is tudtok az az, hogy én mit csinálok, mesélem a történetünk végét... Jól halljátok, vége van. Ahogy leszáll a gép mi búcsút veszünk egymástól és éljük tovább saját életünket. De addig is elárulom érdekes életem utolsó tényét... Mi mindig egy csapat leszünk, történjen bármi is. És...
- Anya, anya! - szakít félbe kislányom kirohanásával. Laura letörli a könnyeit és mosolyogva Sophie-ra néz. - Lehetek én is különös ügynök? - néz anyjára boci szemekkel, mire mindenki elmosolyodik egy kicsit, mind a használt szón, mind a kérdésen. Drága feleségem minden erejét összegyűjtve készül választ adni.
- Sophie...- kezd bele, mire lányom szeme felcsillan. - Nem.
És az egész kezdődik előröl, de ahhoz a sztorihoz már másik kommentártort kell keresniük.
- Min gondolkozol Ross? - szegezi nekem a kérdést Tony.
- Csak azon, hogy... Vajon milyen lesz az életünk ezek után.
- Olyan, mint eddig, csak más - jelenti ki Palmer.
- De valamit meg kell, hogy ígérjetek - néz körbe Abby, mi pedig csak kérdőn pislogunk rá. - Soha ne hagyjatok magamra...
- Abby, mi mindig itt leszünk, ahogy Ziva is. Egy csapat voltunk, vagyunk és leszünk is. És ezen senki nem fog tudni változtatni....

- 20. fejezet - (Egy utolsó lélegzet/ 2. rész)

- Ross -

- Még te tanítottál meg egy kicsit olaszul, így ezen a nyelven búcsúzom most el tőled... - néz mereven Ari Zivára, aki becélozza testvérét. - Addio Ziva... - mondja utolsó mondatát, aminek végén Ziva lő, Ari pedig a földre rogy, viszont nem csak őt találták el. Ziva után kapva ereszkedek le vele a földre. Vére lassan folyik végig a kezemen, majd a földön. Néma csendben felállok és körbenézek, de a terrorista csapatból csak a halott vezető van még itt.
- Vége van... - jelenti ki Gibbs.
- Ez... Nekem most túl sok - ejtem le lassan a fegyverem.
- Ross... - fogja meg a vállam Gibbs.
- Ez akár én, te, vagy Laura is lehetett volna! Úristen, Laura... Be kell hozzá mennem, de nem hagyhatlak itt.
- Ross! Menj!
- De....
- Ez parancs volt! - erre bólintok és elrohanok. A kórház nagyon messze van a tartózkodási helyemtől, így fogtam egy taxit. Elhadartam a címet és kicsit meg is sürgettem a taxist. Ahogy végignéztem magamon elszörnyedtem. Kezem és fehér pólóm véres, a víz kiver és mindjárt elhányom magam. Viszont nem volt sok időm ezzel foglalkozni, mert ahogy megérkeztünk fizettem és kipattantam a kocsiból. A recepcióhoz készültem, de mivel kiszúrtam McGee-t a folyosón, így erre nem volt szükség. Tim ahogy meglátott mély levegőt véve kezdett el felém lépkedni.
- Ez már most rosszul néz ki - mondom, ahogy mellém ér.
- Most hozták ki a műtőből.
- MI?! Miért műtötték?!
- Ross a baba... Már nem tudták megmenteni. Túl erős volt az ütés, amit kapott - erre berohantam a kórterembe, ahonnan McGee-t láttam előtte kilépni. Laura sápadtan feküdt a kórházi ágyon.
- Mitől vagy tiszta vér? - hallom meg magam mögül Tony hangját. Ebben a pillanatban esett csak le, hogy nekem kell elmondanom nekik. DiNozzo felé fordultam, és tippem szerint az arcomról lesült minden, amit mondani akartam. - Azt mondta... ha feladod már esélyed sincs újra kezdeni, de ha harcolsz, nincs is rá szükséged - dől a falnak, majd lassan a földre csúszik.
- Csodálatos nő volt. És nagyon szeretett téged - lépek a csaphoz és nézem, ahogy a csobogó víz lassan pirossá válik.
- Az. És...
- Mr. Lynch? - lép be egy fehér köpenyes alak.
- Igen? - fordulok felé.
- A felesége állapotáról jöttem tájékoztatni.
- Hallgatom - pillantok Laurára.
- Napok kérdése és felébred, de a kis gyerek elvetélt - közli ridegen.
- És a lányom hol van? - állítom meg mielőtt kimenne.
- A húgánál, itt a folyosón - megy ki, majd én is kirontok a kórteremből.
- Hanna! - ölelem meg a kishúgom, majd a kezembe veszem Sophie-t.
- Jobban van?
- Napok kérdése és felébred, viszont Ziva... - erre ijedten fürkészni kezdi a tekintetem. - Meghalt...

- 19. fejezet - (Egy utolsó lélegzet/ 1. rész)

- Laura -

Kirohantam az épületből és a belváros sikátoros része felé futottam. Fejemben cikáztak a gondolatok, hogy vajon megölik-e a lányomat vagy sem. Ha most megtalálom Arit, akkor nem éli meg a holnapot. Rengeteget edzek, de érzem, hogy ez a futás nem tesz jót egyik részemnek sem. Átrohantam az úton, ahol kis híján elcsapott egy kocsit, de mindez engem mit sem érdekel, hiszen az egyetlen kicsi lányom veszélyben van. Befordultam az egyik sarkon, ahol valamivel könnyebb lett a zsebem. Na most Ross még idegesebb lesz, mivel kiesett a mobilom a zsebemből. Megpillantottam egy ismerős alakot és igyekeztem ennek hatására még gyorsabban haladni. Ari nem mozdult, csak állt ott, mint egy darab fa és a Sophie-t sem tartotta a közelében. Mereven nézett rám és várta, hogy odaérjek. Amint ez megtörtént kirúgta a lábam én pedig a földre esve levegőért kapkodtam. Beráncigált a sikátorba, majd onnan be egy omladozó ház tömbbe. A földre lökött, így megpillanthattam egy rozoga ajtó mögött az apró lila szívecskés cipő párocskát.
- Sophie! - kiáltom el magam, miközben felpattanok és berúgom az ajtót. Viszont Sophie nem volt ott, csak a cipői.
- Azt hiszed, hogy ilyen könnyen megtalálod? - lép mögém gonosz kacajjal Ari.
- Kérem vissza a lányomat! - sziszegem a fogaim között.
- Szerezd meg, ha tudod!


- Ross -


A kocsival igyekeztem átsuhanni a hatalmas forgalmon, ami nem igazán jött össze, ezért szinte kitépve a kocsiajtót szálltam ki a járműből. Messziről láttam, hogy a többiek is igyekeznek átjutni a dugón, de ez most a legkevésbé sem érdekelt, inkább elkezdtem rohanni. Az egyik saroknál megtaláltam Laura telefonját, így még inkább elkezdtem rohanni. Az első sikátorhoz érve körbenéztem, hátha látok valakit, de semmi. Legbelül viszont éreztem, hogy itt vannak, így hát bementem és befordultam az ajtó nélküli ház résen. Vettem egy mély levegőt még mielőtt tovább indultam volna és ahogy lépni készültem, valaki elkapta a karom. Idegesen kaptam hátra a fejem, de legnagyobb szerencsémre Ziva állt mögöttem. Tovább akartam indulni, azzal a tudattal, hogy fedez engem, de elém állt.
- Had öljem meg én - néz rám határozottan.
- Ziva ez az ember...
- Tudom mit tett. De miattam nem halott még, ezt rendbe kell hoznom!
- Itt leszek mögötted - teszem a vállára a kezét. Elindulunk és egy szoba mellett haladunk el, amiből sírás hallatszik ki. Zivára nézek, aki bólint, hogy törhetem az ajtót. Nem volt túl nehéz dolgom, mert a zsanérok már nem tartották a súlyos tárgyat túl erősen. A sarokban Sophie kuporgott, térdét szorosan magához szorítva. Szőke haja kócos volt, ruhája pedig több helyen szakadt, nyilván a ráncigálástól. szívem majd megszakadt, hogy így kell látnom az egyetlen kislányom. Odarohantam hozzá és ölbe vettem. Ziva szólt Tony-nak, aki a csapat többi tagjával együtt. Akartam nekik szólni, hogy vigyék innen Sophie-t egy biztonságosabb helyre, de egy hangos és szívbemarkoló női sikoly megakadályozott. Gibbs kezébe adtam a kis szőkeségem és a hang irányába rohantam. Berontottam egy hatalmas helyiségbe, ahol Laura támaszkodott szinte már összerogyva, a hasát fogva a falnak. Odasiettem hozzá és abban a pillanatban éppen hogy engem elkapva összeesett.

 Egy könnycseppet véltem felfedezni az arcán, ahogy lassan végigfolyik rajta. Hüvelykujjammal letöröltem és kiabáltam Tony-nak.
- Vigyétek őket a kórházba! Amint tudok én is megyek - állok fel a feleségem mellől.
- Te hova akarsz menni? - néz rám Gibbs.
- Még az épületben van.
Tony és McGee elvitték a lányokat, mi hárman pedig tovább mentünk. Fegyverrel a kezünkben, néhol gyors, néhol lassú léptekkel haladtunk. Egy alakot láttunk kirohanni a kijáraton. Utána futottunk és Ari már a tűzlétráról nézett le ránk. Egyből rászegeztük a fegyvert mind a hárman, de ő ezzel mit sem törődve nevetve dőlt a korlátnak.
- Tudod Ross, nagyon hasonlítasz Gibbs-re. Ő is ugyanilyen tehetetlen, ha a családjáról van szó - nevet gúnyosan. Ha nem Ziva lenne az, akinek le kéne lőnie, akkor már a fejében lenne a töltény.
- Hárman vagyunk ellened! Esélyed sincsen! - kiabál Ziva. - Lásd be Ari, vége van...
- Tényleg? - vonja fel a szemöldökét, majd csettent egyet. A tetőről fegyveresek bújnak elő és a célzó fény egy ügynökre mutat...

- 18. fejezet -

- Laura -


Kirohantam Ross után az utcára. Hirtelen még nem is tudatosult bennem semmi sem. Ez az egész olyan... Zavaros. Ugyan még az agyam nem, de a lelkem felfogta a történteket. Megláttam Ross-ot, a könnyes szemeit, ez volt az a pillanat, amikor már nem bírtam és elkezdtem zokogni.
- Megtaláljuk. Ígérem - lép hozzám közelebb, viszont én hátrálok. - Laura én...
- Nincs szükségem se a sajnálatodra, se az ígéreteidre! Nekem csak Sophie-ra van szükségem... - ordítom, de a végére elhal a hangom.
- Előkerül, ebben biztos vagyok. Majd mi ketten előkerítjük - fogja meg a kezem.
- Próbálsz nagyon magabiztos lenni, csak valamit nem veszel észre
- És mi lenne az? - kérdezi flegmán.
- Hogy amióta egymás mellett vagyunk, az egyébként is pocsék életünk...
- Még rosszabb. Ezzel azt akarod mondani, hogy elkéne válnunk?
- Egyenlőre csak annyit akarok mondani, hogy ez BAROMIRA NEM FER! - ordítom sírva.

- Ez az egész most csak azért tűnik ilyen vészesnek, mert ilyen állapotban vagy és mert Sophie eltűnt. De én tudom...- vesz egy mély lélegzetet. - Hogy együtt megoldjuk, mert az hogy néhány éve nem rohantam el az ügynökségről, életem legjobb döntése volt - ölel magához. Át fut a fejemben az eltelt évek minden kínja. És felmerül bennem a kérdés "Megéri?"
- Sajnálom...
- Nincs miért bocsánatot kérned. És most gyere! - száll be a kocsiba.
- Hova?
- Bemegyünk az ügynökségre - jelenti ki. Beszálltam mellé az anyós ülésre, majd elindultunk. A sírást, az idegeskedést és a gyűrűm piszkálását képtelen voltam abbahagyni, így az egyetlen ésszerű megoldáshoz fordultam, elkezdtem kutakodni a kesztyűtartóban.
- Mit keresel? - kérdezi meg Ross, miután már majdnem mindent kiszedtem, ami a kis tartóban megtalálható volt. - Ha nem mondod el, akkor nem tudok segíteni - ingatja a fejét.
- A táskámban van - esik le a tantusz, hogy hová tettem. Megfogtam a nyugtatóval teli dobozt és a kezembe borítottam belőle, majd beszedtem.

- Ezt most tegyek úgy, mint aki nem látta? - lepődik meg a mellettem vezető férjem, de nem válaszolok, csak bámulok kifelé az ablakon. - Mióta szedsz gyógyszereket?
- Azóta, hogy anya meghalt. Azért nem mondtam el, mert nem rendszeres, csak néha szükséges, hogy...
- El kellett volna mondanod. Társak vagyunk, de ha ez nem elég, akkor férj és feleség. És tudod ez...
- Tessék? - szakítom félbe Ross-ot a telefonom felvételével.
- Úristen Laura minden oké? Olyan a hangod, mint aki...
- Sophie-t elrabolták - sírok továbbra is. Közben megérkeztünk az ügynökségre, ezért Hanna gyors és ijedt beszédét kinyomtam. Kiszálltam a kocsiból és mit sem törődve azzal, hogy Ross még le sem állította teljesen a motort. berohantam az épületbe, és a lépcsőházhoz rohantam, mert a liftünk mostanában nem engedelmeskedik nekünk. Kettesével szedtem a lépcsőket és nem igazán néztem az orrom elé, talán ez volt az oka, hogy az igazgatóba ütköztem.
- Laura? - néz rám csodálkozva.
- Elnézést, csak rettenetesen sietek - fojtom vissza újra és újra előtörni készülő zokogásom. - Ha megbocsájt...
- Persze menj csak - int, mire elviharzok mellettem. Szinte kiesek az ajtón, egyenesen be az irodába. Tony és McGee valamit épp nagyon tárgyalnak, Ziva meg telefonál. Az asztalomhoz futok, és levágódok elé. Bekapcsolom az asztali gépemet, és elkezdek keresgélni a fiókomba. Előveszem a fegyverem és a képernyőre pillantok. Látszódhat rajtam, hogy valamit mondani akarok, csak nem jön ki hang a számon. Szemeim újból könnyekkel telnek meg és legszívesebben kihajítanám a monitort az ablakon.
- Minden rendben van Lau? - néz rá, ijedten Ziva, mire csak megrázom a fejemet és a képernyőmre mutatok, aminek hátterén Ari van a lányommal a kezében. Közben Ross is befutott és ahogy meglátta azt amit én, egyből tiszta düh ült ki az arcára.
- Kinél volt utoljára a számítógép?! - kérdi idegesen.
- Elvitték javíttatni és ma reggel hozták vissza. Talán 15 perce - válaszolja Tony. - Mi van veletek? Olyanok vagytok, mint akik valamit elvesztettek - néz ránk érdeklődő fejjel., de válaszolni nem tudtunk, mert apa rohant le a lépcsőn.
- Egy raktárnál látták utoljára Ari-t, egy kis szőke lányt ráncigált maga után - áll meg, de még levegőt sem kap rendesen.
- Sophie... - nézünk egymásra Ross-al.
- Pontosan hol? - kérdem és hangomon meglehetősen erősen kihallatszik, hogy a remény utolsó szikráját pillantottam meg.
- Belváros, a sikátoros területen - jelenti ki, én meg felkapom a fegyverem és elrohanok. Ha most nem találjuk meg Sophie-t, akkor lehet, hogy sohasem...

- 17. fejezet -

- Ross -

Most az egyszer időben fel sikerült kelnem az ébresztő előtt, amit ki is kapcsoltam, hogy Sophie és Laura tudjanak aludni. Leballagtam az üresen álló nappaliba és a falnak dőlve a földre csúsztam. A mobilomat bámulva gondolkoztam, hogy felhívjam-e Gibbs-et, vagy ne. Végül arra jutottam, hogy megteszem. Tárcsáztam a számot és vártam. Először is arra, hogy Gibbs felvegye, másodszor pedig valami csodára. És természetesen a hangrögzítő kapcsol be.
- Te meg mit csinálsz? - ballag le kómásan Laura.
- Próbálok elérni valakit, aki nem veszi fel a telefont, ha csak nem te hívod - kelek fel.
- Miért akarod felhívni Zivát? - néz pöszén.
- Gibbs-et akartam hívni, de most hogy mondod Ziva is ezt csinálja - kelek fel.
- Miért is? Nem érdekes. Két óra múlva Sophie-nak bent kéne lennie az oviban, Elviszed te vagy vigyem én?
- Vigyük együtt - húzom magamhoz. - Úgyis azt hiszik, hogy csonka család vagyunk, most bizonyíthatunk - nevetek.
- Anya éhes vagyok - halljuk meg a mellettünk álló Sophie hangját.
- Tudod mit? Öltözzünk fel és reggelizzünk meg együtt az oviba menet - guggol le Lau, majd Sophie felrohan az emeletre ő pedig utána. Amíg drága feleségem a lányommal bohóckodik, elfoglalom a fürdőt, legalább most van is esélyem bejutni. Nem tudom mennyi időt töltöttem a forró víz alatt, de Laura dörömbölése zavarta meg gondolataim furcsa fonalát. Nem tudom hogy hoztam össze a poloskát a palacsintával, de megoldottam és legalább már tudom, hogy mit fogok reggelizni.
Ahogy kiléptem az ajtón Lau berohant és magára zárta. Lementem a nappaliba, ahol Sophie a kis babakocsiját tologatta. Ennek nézésével jó sokáig, vagyis addig amíg Laura le nem fáradt hozzánk.
- Mehetünk? - keresgél a táskájában.
- Persze - kapom fel Sophie-t és a kezébe adom a babáját. Beültünk a kocsiba és elmentünk reggelizni, majd bementünk az oviba.
- Szia kincsem - ad egy puszit Lau Sophie arcára.
- Sze...- guggolok le én is és kezdek bele a kis rituálénkba.
- Ret...- folytatja Laura,
- Lek! - fejezi be édes hangon a kislányunk. Pont menni készültünk, mikor valaki valamivel betörte az ablakot. Valószínűleg egy füstbomba, mert a következő pillanatban kettőig nem lehetett látni a füsttől.
- APA! ANYA! - hallom meg Sophie kiabálását. Amint kitisztult a levegő rájöttem, hogy Sophie nem csak azért kiabált, mert még sosem történt vele hasonló. Babája a földön hevert rajta egy már ismert smiley.
- Ugye nem? - hallom meg keserves hangját a mögöttem ácsorgó Laurának. Kezébe adtam a babát, és kirohantam az utcára, hátha látok valamit, de semmi. Megcsörrent a telefonom, és már automatikusan azt hittem, hogy Ari az, de nem, Gibbs hívott vissza.
- Igen? - veszem fel.
- Kissé ideges a hangod minden rendben?
- Semmi sincs rendben oké?! Egy gyilkos szabadon járkál és nála van a lányom! - ordítok idegesen a telefonba.
- Az lehetetlen, még mindig a börtönben ül.
- Lehet, hogy a főnököm vagy, de nehogy már meg akard nekem magyarázni, hogy a feleségem hallucinál és, hogy az előbb nem rabolták el a lányomat mellőlem! - vágom le a telefont. Ha valami baja esik Sophie-nak, esküszöm puszta kézzel ölöm meg azt az embert.

- 16. fejezet -

- Laura -

- Anya! Apa! - nyit be a szobánkba Sophie.
- Igen kicsim? - kérdezi Ross csukott szemmel.
- Szerintem valaki van a házban - erre mind a ketten felülünk. Kezembe fogom a fegyverem és felállok.
- Nem gondolod, hogy hagyom, hogy kimenj! - áll fel Ross is.
- Vigyázz Sophie-ra! - irányítom a lányom az apjához. Rájuk csuktam az ajtót, de még így is kihallatszott, hogy Sophie sír.
- Ugye anyu visszajön?
- Kicsikém, egészen biztos, hogy megoldja és pár perc múlva már itt is lesz. Nem lesz semmi baj - nyugtatgatja Ross, de ismerem és hallom a hangjában az aggodalmat. Lesétáltam a lépcsőn, persze a fegyver végig előttem volt. Mivel még nem rendeztük be a nappalit, ezért egyből feltűnt a walkie-talkie, ami az üres helyiség közepén hevert. Felvettem és beleszóltam.
- Haló!
- Igazán szép ez a környék nem gondolod Laura? Egy nagy családnak pont ilyen helyen kell élnie. Nem értem... Két gyerek és egy férj és még mindig csinos. Az anyád is pontosan ilyen volt. Kár, hogy már csak a lányát láthatom - nevet gonoszul Ari, messziről megismerem a hangját. - Ja és a kislányod is igazán szép. Szőke, akárcsak az apja, kíváncsi vagyok milyen lesz a következő.
- Hagyd őket békén! - sziszegem a fogaim között.
- Akadályozz meg! Egyébként tetszik ez a kis fekete mini pizsi, azt hittem 16 éves korod óta nem hordod.
Odarohanok az ablakhoz és a szemben lévő fán egy igazán ismerős alak ül.
- Hagyj minket békén! - mondom neki lassan és érthetően, mégis szörnyen idegesen, de választ már nem kapok. Ari elrohan a házak között és a hatalmas sötétben már nem is látom. Idegesen felrohanok és berontok a szobába. Mielőtt még bármit mondhatna megakadályozom.
- Sophie, kincsem maradj itt és feküdj be az ágyba, mindjárt mi is jövünk! - húzom ki a a szobából  Ross-ot. - Tudja, hogy hol vagyunk - borulok sírva a nyakába, mire erősen magához szorít.
- Szólni kéne Gibbs-nek. Nem vagy biztonságban - fogja meg az arcom, közben mélyen a szemembe néz - mire még jobban elkezdenek folyni a könnyeim. - Pontosan mi történt? - erre leveszem a kezeit az arcomról és bele adom a kommunikáló eszközt.
- Tud Sophie-ról és a kicsiről is. Mindannyiunkra vadászik...
- Nem hagyom, hogy bántson. Ígérem. De most gyere, ne hagyjuk sokáig egyedül Sophie-t - csókol meg, majd felindulunk. Benyitottunk a szobába és befeküdtünk a már alvó Sophie mellé.
- Olyan békésen pihen - igazítom rá a takarót.
- Ígérem hamarosan mi is ilyen békésen pihenhetünk. Addig pedig...
- Reméljük a legjobbakat.
- Jó éjt kicsim! - ad egy puszit a fejemre.
- Neked is.

- 15. fejezet -

- 3 évvel később -

- Laura -

- Ross, kicsit gyorsabban szenvedj, mert sose fogjuk elkezdeni a festést! - nézek hátra drága férjemre, aki a festékes vödrökkel billeg mögöttem.
- Kicsim, szeretlek, imádlak, csak egy kérdés! Miért is nem volt jó nekünk a lakásodban? - néz ki a vödrök mögül.
- Mert Sophie-nek szüksége van a térre. Nem akarhatod, hogy a lányunk egy kis lyukban legyen még minimum 13 évet. Itt a külvárosban remek helyünk lesz. A szomszédok kedvesek, a környék biztonságos, rengeteg új barátot szerezhetünk mi is és Sophie i - magyarázom értetlen páromnak a tényeket.
- Aha. Szóval te itt született feleségeket akarsz játszani? - teszi le cuccokat a tornácon, amíg kinyitom az ajtót.

- Tudod szívem, megerőltethetném magam azzal, hogy újra elmagyarázom, de nem éri meg a fáratságot - fogok meg nevetve egy vödröt, majd bemegyünk. - Most mond, hogy nem tökéletes - fordulok felé mosolyogva.
- De tökéletes. Ahogy te is - veszi ki a kezemben lévő tárgyat és a földre teszi, majd magához húz és megcsókol.
 - Szeretlek - mondjuk szinkronban.
- Valamit muszáj elmondanom. Tudod...
 - Kicsim! Már 6 éve együtt vagyunk, ebből 4 már úgy telt el, hogy igent mondtál, egyszerűen semmivel nem tudsz meglepni - húz közelebb magához mosolyogva.
- Háát... Mindjárt kiderül - nevetem el idegesen, mire amolyan "kinyögnéd végre asszony?" fejjel néz rám. - Hamarosan annyian leszünk, ahány éve házasok vagyunk.
- Szóval... Sophie-nak kis tesója lesz? - néz rám kikerekedett szemekkel, mire egy halványat bólintok. - Akkor ezért ragaszkodtál úgy ehhez a házhoz - esik le neki a tantusz, majd elmosolyodik és megcsókol.
- Akkor kezdhetjük a festést? - vigyorgok.
Természetesen ezt is elbohóckodtuk, mint úgy általában mindent, aminek nincs köze a melóhoz. Egyszer gondoltam egyet és végig húztam a festőhengert Ross hátán, mire ő is nekem támadt és festék háború tört ki.

- Néha elgondolkodom, hogy 5, 15, vagy 25 évesek vagytok-e - halljuk meg Hanna hangját az ajtóból.
- Ő kezdte - mutatunk egymásra Ross-al.
- Anyuci mindenki tudja, hogy te kezdted. Most apuci háta tiszta zöld - nevet Sophie.
- Ilyenkor hol van Tony? Tiszta nő uralom van - néz körbe Ross.
- Ott ahol McGee és Gibbs. Hozzák el a bútorokat - közli velünk az eddig is tudott tényeket Hanna.
- Srácok ilyen tempóban a jövő hónapban be is rendezhetitek a házat - nevet Ziva.
- Ne kritizálj oké? Pocsék a munka erőm - teszem karba a kezem.
- Ó tényleg? - vonja fel a szemöldökét Ross, majd lassan felém sétál. Ismerem ezt a gonosz lassított felvételt. Eldobtam a festőhengert és kirohantam a szobából Ross pedig utánam. Egészen a Sophie-nak szánt szobáig futottam, ami a négy szoba, két fürdő közül az utolsó volt. Benyitottam egyből megtorpantam.

Sírva megfordulok és az aggódó tekintetű Ross-sal találom szemben magam, aki csak erősen magához szorít.

- Anya az mi? - hallom meg a kislányom hangját magam mellől. - És miért sírsz? Valami rosszat csináltam?

- Jaj kincsem, dehogyis! Csak anyunak most egy kis időre van szüksége, hogy valamit elintézzen. Azzal ott pedig te ne foglalkozz! Valaki, aki nagyon gonosz rosszat akar nekünk - guggolok le mellé, majd magamhoz ölelem.

- Apu azt mondta, hogy a gonosz emberek nem bánthatnak minket, mert a mi szeretetünktől el menekülnek.

- És ez így is van. Soha nem engedjük, hogy elszakítsanak minket! - kapja fel Sophie-t, majd engem is magához húz.

- Na ki akarja megnézni a medencét? - kérdi nevetve Ross.

- Én! - kiáltja Sophie boldogan.

- Menjetek csak, majd utánatok megyek - adok mind a kettőjüknek egy-egy puszit az arcára. Ahogy ezt megtettem a két szöszi repülőset játszva elrohant a hátsókertbe. 

- Segítenétek ezt lefesteni? - fordulok a már mellettem álló két barátnőmhöz.

- Persze - bólint Ziva. El akartam indulni a földszinten lévő festékekért, de Hanna visszarántott és megölelt Zivával együtt. Sikeresen lejutottam a felszerelésért, majd neki láttunk a festésnek, amíg Ross Sophie-t szórakoztatta a kertben. Mikor már az egész szobára felkerült a babarózsaszín festék, kitakarítottuk a helységet, majd lementünk felügyelni a srácokra, akik időközben megérkeztek, nehogy összetörjenek valamit. Lepakoltak, majd felhordták a bútorokat, én pedig szépen dirigálva eligazítottam őket, hogy mit hova tegyenek, majd fel pakoltam Sophie dolgait, ő maga pedig lerohamozta az új birodalmát.

Befejeztük a többi szobát, majd miután mindenki elment fáradtan az ágyra dőltünk. Valahogy képtelen voltam kiverni azt a "mosolyt" a fejemből. Mindenki azt mondta, hogy csak egy "csodálója" lehetett, mert ő börtönben ül. Én is ebben reménykedek...

- 14. fejezet -

Kicsit ugrálok most az időben, de a következő résztől minden vissza fog állni :)

- 2 év múlva -

- Laura -

- Nem hiszem el, hogy fél éve tervezitek az esküvőtöket és még mindig nem választottad ki a ruhádat - mondja rosszallóan Ziva, miközben az esküvői ruhaszalon közepén állunk.
- Nem jött velem szembe a tökéletes ruha - adok egyszerű magyarázatot.
- Ma van az esküvőd Laura. Mégis meddig vársz arra a nyomorult ruhára?
- Kb. kettőig - nézek a mobilomra, aminek órája fél kettőt mutat. Ziva is és én is elkezdtünk nézelődni. Drága kísérőm minden második ruhára azt mondta, hogy tökéletes, de én... engem nem ilyen egyszerű meggyőzni. Olyan ruhát akarok, ami elegáns mégis csinos, nem túl csicsás és nem is túl egyszerű, olyan ruhát, ami...

- Tökéletes - látok meg egy ruhát leghátul.
- Meg van? - rohan oda hozzám Ziva.
- Igen. Pontosan ezt a ruhát kerestem. Szerinted Ross-nak tetszeni fog? - nézek rá reménykedve, hogy igent mond, mert ez a ruha utoljára 7 évesen jött velem szembe az egyik álmomban. Mellesleg pedig majdnem ugyanolyan, mint amilyen anyáé volt.
- Az fog tetszeni neki, aki a ruhában van - mosolyog. Megvettük, majd a hozzáillő cipőért indultunk. Miután már tényleg minden megvolt apuhoz vettük az irányt. Bementünk a házba, vagyis csak én, mert Zivának még volt egy kis dolga. Drága apukám viszont nem talált jobb elfoglaltságot, mint fel-alá rohangálni a nappaliban.<br />
- Szerinted ha haza megyek ott is ez fogad? - kérdezem nevetve.
- Szia kicsim! - ölel meg. - Ugye tudod, hogy fél négy van?
- Most már igen. De ne izgulj elkészülök időben - indulok a régi szobámba. Megmostam a hajam és felöltöztem. Épp a hajszárítóért nyúltam, mikor kopogtak. - SZABAD! - kiabálok ki.
- Csak én vagyok. Hoztam neked valamit, ami még...- vesz egy mély levegőt. - Anyádé volt - ad a nyakamba egy nyakláncot.

- Köszönöm - ölelem szorosan magamhoz. Érzem, ahogy egy könnycsepp végigfolyik az arcomon. - Segítenél elkészülni? - nézek rá. - Mikor kicsi voltam mindig olyan ügyesen csináltál nekem hajat - elmosolyodik és bólint. Megcsinálta a hajamat, majd én a sminkemet. Olyan jó volt, hogy... Olyan jó, hogy itt van. Anyu mindig mondogatta nekem, hogy egy nap rámtalál a szőke hercegem. Pont annyi idős volt, mint most én, mikor apa elvette. Aztán eltelt 13 év és megölték. Amikor valamit elszúrtam mindig azt mondta: Majd megoldjuk... Ketten együtt?  én pedig válaszként csak mosolyogta ennek a mondatnak a kíséretében: Örökké... Ki hitte volna, hogy az örökké ilyen rövid ideig tart.
- Nagyon hiányzik? - ül le mellém apa.
- Az anyám volt... Mindig hiányozni fog.
- Ha itt lenne nagyon büszke lenne rád. Az én kicsi lányom ma férjhez megy.
- A te kicsi lányod már 21 éves. Már nem kell rá vigyáznod. Ott van helyette a kisunokád - ölelem meg mosolyogva.
- El sem hiszem, hogy már két éves a kis Sophie... Őt is olyan hamar el fogom veszíteni, mint téged.
- Jaj apu, én mindig itt leszek neked. Mindig a te kicsi lányod maradok - ölelem meg. - Szeretném, ha te kísérnél az oltárhoz - válok el tőle mosolyogva, de szemeim kissé nedvesek a könnyektől.
- Persze kincsem - puszilja meg a homlokom.
- Kop-kop - halljuk meg Ziva hangját a nyitott szobaajtómból. - Itt az idő...
(kicsit visszamegyünk az időben, hogy lássuk mit alkot a vőlegény)
- Ross -
- El sem hiszem, hogy Laura csak most veszi meg a ruháját - nevet Tony.
- Ja én sem. A fekete-fehér vagy a fehér-fekete nyakkendő legyen? - teszem a nyakam elé az egyiket, majd a másikat.
- Ember, az a két nyakkendő ugyanolyan... Izléstelen. Vedd fel ezt! - ad a kezembe egy sötét vörös darabot. Ahogy állítgattam kopogtak.
- Szia bátyus! - ad egy puszit az arcomra Hanna. Időm nem volt köszönni neki, mivel elrohant, egyenesen be Sophie szobájába.
- Hanna! - kiabálja boldogan édes hangján a lányom. Imádja Hanna-t, mindig ő vigyáz rá, amíg mi az ügynökségen vagyunk.
- Ha már itt vagy segíthetnél - dőlök az ajtófélfának. - Már három ruhát akartam ráadni, de egyiket sem volt hajlandó felvenni - mutatok az ágy szélén heverő kis ruhákra.
- Csodálkozol? Azokat a ruhákat én sem venném fel a helyében - nevet. - A szekrényben még bent vannak Laura régi ruháji ugye? - áll fel, majd elsétál.
- Ugye nem csak én nem tudom, hogy mit akar? - teszem arrébb a ruhákat, majd leülök.
- Nem apuci - válaszolja, miközben a játékát nyomkodja. - Anyuci hol van?
- Anyuci ruhát vesz magának az esküvőre.
- Eszküvő? - néz fel. - A mi?
- Tudod kincsem, apuci nagyon szereti anyucit, ezért úgy döntött, hogy örökre együtt marad vele - fogom meg az egyik aprócska kezét.
- Akkoj mi... - számol az ujjain. - hájman öjökje együtt majadunk?
- Igen kincsem. Örökre - adok egy puszit a homlokára, majd felállok, ő pedig tovább játszik. Pár perc múlva csak azt látom, hogy Sophie az ajtó felé pillant.

 - Juha! - tapsikol.
- Na látod? Én tudom, mit szeret a bátyám lánya - nevet, majd elkezdi Sophie-t öltöztetni.


- Laura/Ross -

Laura: Ez gyönyörű! Itt állok az esküvőm színhelyének kapujában és nem merek bemenni. Ez lenne életem legszebb napja, de képtelen vagyok bemenni.
- Elnézést! - hallok meg egy női hangot magam mögül.
- Igen? - fordulok meg. Mögöttem egy nő és egy férfi áll alkalmi ruhában.
- Egy esküvőre érkeztünk. Talán lekéstük? - kérdezi a férfi.
- Lehet, nem tudom. Most tart egy.
- Mi a vőlegény szülei vagyunk. A neve Ross. Nem tudod, hogy esetleg ki az a lány, akit elvesz? - fürkészi a tekintetem a nő.
- É-én vagyok - dadogom. - Maguk Ross szülei? De... Honnon tudtak az esküvőnkről?
- Hanna szólt nekünk. Szóval te vagy Laura? - mér végig. - Anno jobb ízlése volt a fiúnknak - vigyorog.

Ross: Hol van Laura? - kérdezem cseppnyi aggódással a hangomban Zivától.
- Mindjárt megnézem - karol bele a húgomba, majd kimennek.

Laura: -Lau! - hallom meg Hanna hangját. Nem is baj, hogy jött, mert körülbelül fél percet bírtam volna, majd megfojtottam volna a nyápicokat. - Anya, apa! - kerekednek el a szemei.
- Kicsim! - ölelik meg egyszerre, de drága barátnőm nem öleli vissza őket. - Nem is említetted, hogy a bátyád egy utcalányba szeretett bele.
- Ennyi! - akarok nekik rontani, de apu érkezik meg.
- Minden rendben kislányom? És maguk meg kik?
- A vőlegény szülei és...
- Mindegy. Menjenek be, üljenek le! - az anya egyszer még végig mér, majd bevonulnak Hanna-val és Zivával együtt. - Mehetünk? - néz rám apa mosolyogva. Belé karolok, majd lassan besétálunk a zenére. Megállok Ross-al szemben, aki csak a szüleit képes bámulni.
- Te tudtál erről? - suttogja.
- Ugyan már! Egy utcalány honnan tudta volna?! - suttogom idegesen.
- Sajnálom... - kezdi el a mondandóját, de a lelkész félbeszakítja .  Elmondja a mondandóját, majd a lényegnél Ross halványan elmosolyodik.
- Ross elfogadod hites feleségedül ezt a nőt?
- Igen - mondja határozottan, mégis lágyan.
- És te Laura elfogadod hites férjedül az itt megjelent Ross-ot?
- Igen - mosolygok, miközben egymás ujjaira húzzuk a gyűrűket.

- Mostantól önök ketten férj és feleség. Megcsókolhatja a menyasszonyt - jelenti ki, mire Ross habozás nélkül szenvedélyesen megcsókol.

- 13. fejezet -

- 1 hónap múlva -

- Laura -

Kontrollra járkálni a meló helyett, nem a kedvenc elfoglaltságom. Ráadásul mostanában olyan pocsékul érzem magam reggelente, hogy leírhatatlan. Ross minimum óránként telefonál, hogy jól vagyok-e. Édes tőle, hogy így aggódik, de néha még én magam sem tudom, hogy jól vagyok-e, vagy sem.
Az ügyben sem jutottunk előrébb, Ari már számtalanszor lecsapott az elmúlt hónapban. Nem is tudom, kit féltsek jobban. Apát, Ross-ot, vagy magamat. A pestises dolog óta nem voltam dolgozni, kezdek belezizzenni az otthonlétbe.
Most hol vagyok? Épp a kórházban várom az eredményeimet. Egy asztalon ülök és bambulok ki a fejemből. Sose szerettem itt lenni... A nagy nyüzsgés, a sok vizsgálat, gyakran rengeteg sírás. Borzalmas. Nap mint nap látok hullákat, vagyis csak láttam, mert mint említettem már kényszer szabadságra küldtek. A lényeg, hogy utálok itt lenni.
- Miss Marano itt vannak az eredmények - jön be egy nővér és őt követve egy orvos. Nem szólok semmit, csak kérdőn nézek, hogy bökje már ki, amit akar.
- A pestisnek nyoma sincs. És a kicsiben sem tett kárt - lép mellém az orvos.
- Az jó és... Várjunk csak! Azt mondta, hogy a picinek? - kerekednek el a szemeim.
- Igen. Csak tudta, hogy gyermeket vár, hisz már túl lépte az 1 hónapot.
- Nem, ez nekem merőben újdonság - mondom, de valószínűleg az orvos is látja rajtam, hogy szikrát sem kapok. Úgy éreztem hirtelen, egy világ omlott össze bennem. Alig 19 éves vagyok, ahogy Ross is. És még nem is tudja. Apám pedig valamelyikünket tuti lelövi, ha ez kiderül.
- El kéne végeznünk még néhány rutin vizsgálatot, hacsak nem akarja el vetetni a babát - néz rám kérdőn a nővér.
- A baba marad - jelentem ki. - Ami pedig a vizsgálatokat illeti... Remélem ráér egy másfél órát, mert közölnöm kéne az apával, hogy apa lesz - veszek egy mély levegőt.
- Tudom milyen érzés - fogja meg a vállam. - Menjen csak! Én pedig beírom magát délután 1 órára - gépeli be az időpontom. Felpattanok, majd az ajtó felé veszem az irányt.
- Köszönöm! - nézek vissza egy pillanatra, mire a nővér biccent egyet a fejével. Kilépek az ajtón és egyenesen kimegyek a parkolóba a kocsimhoz. Az ügynökségre hajtok, majd felmegyek az irodához.
- Szia Ziva! - köszönök az egyetlen ottlévőnek.
- Szia Laura! Te meg mit keresel itt? - néz fel a gépéből.
- Az a helyzet, hogy Ross-hoz jöttem - dördelem feszülten az ujjaim.
- És mégis miért keresel? - ölel meg hátulról az említett. Nyelek egy nagyot, majd felé fordulok.
- Beszélnünk kell! - nézek rá komolyan, mégis aggódóan.
- Rendben - húz félre az asztalához. Sóhajtok egyet, majd próbálok kinyögni valami értelmeset, csakhogy nem jött ki hang a számon. Ross megfogja a vállam, majd közelebb húz magához. Ölelésében sikerül kinyögdécselnem, amit akarok.
- Terhes vagyok - suttogom elhaló hangon.
- Mi? - néz rám tágra nyílt szemekkel.
- Nem óhajtom újra kimondani - folyik le egy könnycsepp az arcomon, amit Ross hüvelykujjával le is töröl, majd megcsókol.
- Shh! Nincs semmi baj! - néz mélyen a szemembe. - Gibbs-nek elmondtad már?
- Hallasz kiabálást vagy csapkodást? Esetleg éppen rohansz az életedért? - vonom fel a szemöldököm.
- Ezek szerint nem szóltál még neki - nevet fel keservesen. - Mi lenne, ha ebéd mellett közölnénk vele? - erre csak bólintok, mire ő elindul a lift felé.
- Hova mész? - kiáltok utána.
- Foglalok asztalt a babázóban! Vagyis az étteremben - javítja ki magát, majd elrohan.
- Mit mondtál neki, hogy így össze van zavarodva? - kérdi nevetve Ziva.
- Terhes vagyok - erre Ziva szemei elkerekednek, talán jobban is, mint mikor Ross-al közöltem.
- És Ross az...
- Igen. És nem Gibbs még nem tud róla - fogom a fejemet.
- Miről nem tud Gibbs? - áll mellém apa.
- Arról, hogy... Öhm... Hogy ma együtt ebédelünk. Te, Ross és én - vigyorgok idegesen, mire apa kicsit furán néz rám. Épp nyitni akarja a száját, gondolom hogy megkérdezze, mégis mi bajom van, de áttér a "Ross ilyenkor jól vagy?" verzióra. Mert drága barátom ebben a pillanatban borult ki a liftből, és ahogy meglátta aput vissza akart kúszni.
- Gondolom az ebédnél erre is magyarázatot fogok kapni és arra is, hogy miért vagy ilyen ideges - vonja fel a szemöldökét. Elindultunk az étterembe, de én mondom, ilyen csend még nem uralkodott a kocsiban. Bementünk és elfoglaltuk a helyünket.
- Ne kíméljetek! - teszi le az étlapot.
- Tudod az úgy volt, hogy... Öhm... Nem tudom hogy kéne elmondani, ezen még nem gondolkodtam.
- Csak tépd le a hírről a ragtapaszt! Mikor kicsi voltál én is mindig ezt csináltam, mikor anyáddal közöltem valamit.
- De ezt a ragtapaszt nem szabad letépni, mert a seb csak még csúnyább lesz és...
- És lehet, hogy rajtam lesz - szakít félbe Ross. - Én nem akarok ilyen sebbel élni, nem csináltam semmi rosszat, a lánya hibája!
- Ne szakíts félbe és ne próbáld menteni a bőrödet!
- Ugye tudod, hogy szeretlek - teszi kezét a combomra.
- Ez már a szokottnál is személyesebb - ingatja a fejét apa. - Fiú vagy lány? - erre a kérdésre mind a kettőnk szeme elkerekedik.
- Nem is vagy ideges? - néz csodálkozva Ross apára.
- Te minek hívnád azt, hogy mindjárt belefojtalak a pezsgőbe? De már a szomszéd asztalnál lévő bárddal is szemezek - vonja fel a szemöldökét, erre Ross mint aki szellemet látott, elfehéredett és gyorsan kezdte venni a levegőt.
- Te nyugodj meg! Te ne gyilkolj! És szálljunk kocsiba! - állok fel. Elvittek a kórházba, majd visszamentek az irodába.
Beléptem az orvosi szobába, felakasztottam a táskám, majd felültem arra a fehér kivizsgáló asztalkára. Az orvost észre se vettem csak akkor, mikor megfordult.
- Ön nem Dr. Blue.
- Ez remek meglátás, mivel én Dr. David vagyok. A kollégámnak dolga akadt - lép közelebb hozzám. - Szóval... Meséljen nekem valamit, amíg előkeresem az anyagait. Mondjuk mi van az ügynökségen?
- Honnan tudja, hogy hol dolgozom?
- Ismerem a munkatársait. Anthony, Timothy, Gibbs és a drága kis húgom...
- Ari?! - pattanok fel idegesen, mire egy szikével felém indul.
- A kicsi Lau felnőtt. És pontosan ugyan olyan, mint az anyja - lép még közelebb. Hirtelen kopogást hallunk meg.
- SEGÍTSÉG! SEGÍTSÉG! - kiabálok. Valaki elkezdi püfölni az ajtót, ami egy kis idő múltán betörik. Ross idegesen nekiesik Ari-nak, segíteni akarok, de Ross nem hagyja. Nehezen, de sikerül összebilincselnie Ari kezeit. Felhívjuk apáékat, akik elviszik, de előtte még valamit a táskámba csúsztat, ami pont a kéz magasságáig lóg le. Ahogy kiviszik odaszaladok, hogy megnézzem mi az.

Még találkozunk!

- Én nem hinném - veszi ki a papírt a kezemből Ross, majd megcsókol. - Szeretlek!

- Én is téged. De ugye tudod, hogy nem adja fel?

- Amíg együtt vagyunk... - fogja meg az állam óvatosan. - Nem kell félned semmitől - csókol meg újra. 

- 12. fejezet -

- Ross -


Már órák teltek el, de még mindig nem tudunk semmit. Van esély rá, hogy Laura nem kapta el a vírust, viszont arra is van esély, hogy igen.
- Megérkeztek a véreredmények - jön be Abby egy papírral a kezében. - Mindenkinek negatív lett az eredménye, kivéve...
- Laurának - fejezi be Tony az elkezdett mondatot.
- Rengeteg időt vesztettünk. Mennyi maradt még? - kérdez rá Ziva.
- A lappangási időt tekintve nem sok. A vírus terjedését, ha sikerül is megállítaniuk az orvosoknak, akkor is...
- Mi van akkor is Doki?! - kérdezi idegesen Gibbs.
- Már elég kárt okozott - néz sajnálkozva Gibbs-re. Felpattanok és gyors léptekkel kiindulok az ajtón.
- Még is hova akarsz menni?! - szól hozzám megemelt hangerőn Gibbs.
- Teszek valamit, mert a barátnőm haldoklik! - szólok vissza ugyanolyan hangmagasságon. - Nem akarom elveszíteni.
- A lányom és én sem akarom elveszíteni. De nincs mit tennünk - áll meg előttem. Megfordulok, és kilépek az ajtón. - Ha most elmész, megszeged a parancsot - kiállt utánam.
- És mit akar tenni főnök? Kirúg? - nevetek gúnyosan, mert tudom, hogy tudja, hogy nem érdekel. Nem veszíthetem el Laurát.
Először a leghalványabb fogalmam sem volt róla, hogy hova megyek, csak haladtam előre. Aztán hirtelen eszembe jutott, ki segíthet... Egyből a gyógyszergyár felé vettem az irányt, ahol a húgom dolgozik. Berohantam az épületbe, de a recepciónál időző biztonsági őr megállított. Vagyis próbált megállítani, de én gyorsan előkaptam a jelvényem, mire ő nyugodtan visszaült a helyére. Felrohantam Hanna irodájába és a titkárnőjének intve berontottam a szobába.

- Rögtön az ajtót nem akarod kitépni? - vonta fel a szemöldökét, majd megpillanthatta aggódó, dühös és kétségbeesett arcomat. - Ugye nem esett baja? - néz rám egyből ijedten és látom, ahogy a szemében összegyűlnek a könnycseppek. Nem tudtam kinyögni egy értelmes mondatot sem, csak arcomat a kezeimbe temettem. Leültetett egy székre és leguggolt mellém.
- Mi van, ha apának igaza volt? - veszek egy mély lélegzetet. - Mi van, ha... Ha tényleg nincs olyan, hogy ÖRÖKKÉ? - erre csak végig simít a karomon, majd a szemembe néz, ami addigra nedvesebb a kelleténél a könnyek miatt.
- Ne sírj Ross! - szorítja meg a kezemet, de már neki is potyognak a könnyei. - Te vagy az én erős nagy tesóm, aki megvigasztal. Te ennél keményebb vagy - ölel meg.
- Nem akarom elveszíteni - suttogom elhaló hangon, sírva.
- Tudom - simítja meg vigasztalóan a hátam.
- Valamit muszáj megkérdeznem - lépek egyet hátra. nem szól semmit, csak kérdőn néz rám. - Te elég jól értesz a vírusokhoz... Hallottál már olyan emberről, aki megmenekült a módosított pestis vírustól?
- Attól függ, hogy milyen pestisről van szó. A legtöbbet túl lehet élni, mert még nem találták fel a terroristák azt a vírust, ami kibírja az emberi testben addig, ameddig az végleg végez a szervezettel. Egyetlen egy van, ami akkora kárt okozhat, hogy a vírus távozása után is bele lehet halni. És ez a....
- Tüdőpestis - mondom, szinte alig hallhatóan.
- Honnan tudtad?
- Csak... Majd elmondom, de most mennem kell - rohanok ki.
- HOVA MÉSZ? - kiállt utánam.
- NEM ENGEDHETEM EL. MÉG NEM - kiabálok vissza, majd futok tovább. Beszállok egy taxiba és a kórházhoz megyek. Ahogy meglátnak előkapom a jelvényem, mire int egy nő, hogy lefelé menjek. Lerohantam a lépcsőn és beleütköztem az orvosba.
- Önnek nem szabadna itt lennie, mert ez...
- A barátnőm itt van. Látnom kell.
- Marano különleges ügynököt?
- Igen. A társa vagyok.
- Vegye ezt és ezt fel! - adja a kezembe a védő felszereléseket, amint az asztalhoz érünk. Felvettem mindent, amit mondott. Kinyitotta az elkerített szoba ajtaját, amibe negatív nyomás volt a vírusok ellen. Még mielőtt odamehettem volna az orvos megállított.
- Már a köpete véres volt. Nem hiszem, hogy sok lenne neki hátra - néz rám sajnálkozva. Közelebb lépek hozzá.
- Ross? Te vagy az? Mert félek, hogy halucinálok és egy teletabi van előttem - nevet, ami köhögésbe fullad.
- Én vagyok. És itt vagyok - fogom meg a kezét.
- Kérlek...- próbál levegőt venni. - Maradj velem. Ne tűnj el - sírja el magát.
- Nem fogok eltűnni, ne aggódj! - simogatom a kezét.
- Szükségem van rád.
- Tudom - mondom, de nem vagyok képes ránézni. Annyira sápadt, és szinte már élettelen.
- Apámnak igaza - nyel egyet. - volt. Nem vagyok ügynöknek való.
- Ilyenekre ne is gondolj. Jobb ügynök vagy, mint bármelyikünk is valaha lesz a csapatból, csak... Ne hagyj itt - jönnek ki ismét a könnyeim. - Nem akarlak elveszíteni. Még nem volt elég időm melletted...
- Szeretlek - suttogja, majd lassan lehunyja a szemeit.
- Laura! - szólok neki, mert az orvos tátogta kintről, hogy ne hagyjam, hogy elaludjon. - Nézz rám! Nem fogsz meghalni. Nem hagyom. - hirtelen valaki félre húz. Ugyanolyan műanyag szerelésben volt, mint én.
- Gibbs? - nézek a mellettem állóra.
- Abby hatástalanította a vírust egy folyadékkal. Ez nála is bejöhet - mutat a lányára, akinek próbálják leerőszakolni a torkán azt a valamit.
- Megmenekül? - nézek kérdőn a közben mellénk álló orvosra.
- Igen.
Tudom, hogy még nincs vége, de nem hagyom, hogy még egyszer ilyen történjen.

-11. fejezet-

Különösebb hozzáfűznivalóm nincs ehhez a részhez. Maximum annyi, hogy ha valaki ismeri az alap sorit, akkor válaszolok az esetleges kérdésekre, vagyis csak egy IGEN VOLT EGY HASONLÓ RÉSZ A SOROZATBAN IS, DE NEM TELJESEN ILYEN VOLT. Jó olvasást! :)


Nem alszom. Nem eszem. Nem mozdulok az irodából. Nem tudok gondolkodni sem már. Azt hiszem megszállottam üldözöm anya gyilkosát. Eluralkodik rajtam egy érzés...Bosszú. Mindenáron. Apu persze most is megtiltotta, hogy Ari után menjek, de mint mindig most sem érdekel. Tudom, hogy rám vadászik. És biztos vagyok benne, hogy valahonnan figyel. Élvezi, ahogy szenvedek. Arra vár, hogy teljesen kikészüljek és feladjam, de arra várhat. Soha nem adom fel.
Péntek van. Egyedül ülök bent a sok papír fecni, nyom és jegyzet között. Nem találom a megoldást és kezdek megőrülni. Hajnali négy van, és ha most nem lenne ez a szemétláda, akkor békésen aludnék Ross mellett, de helyette itt ülök és gondolkodok. Tegnap nagyon csúnyán összevesztünk Ross-al. Amíg nem találok megoldást erre az egészre, nem lesz igazi béke köztünk. Mit meg nem adnék, hogy hozzábújhassak. Hallgatnám, ahogy békésen veszi a levegőt, mikor alszik. És minél közelebb férkőzök hozzá, annál gyorsabban ver a szíve. Az én bűntudatom pedig egyre inkább nő, ahogy előrébb jutok az ügyben, mert tudom, hogy nem vagyok mellette, mikor szüksége van rám.
Ahogy nézem a monitort...egyre inkább érdekel, hogy ezzel az egésszel mit akar elérni.
-Ilyen korán bent van Marano különleges ügynök?- jön be Carl a postás.
-A bűn sosem alszik- nevetek fel keservesen. Leteszi a leveleket, majd tovább áll. És ismét egyedül maradtam. Remek! Csak én és a gondolataim. Felkeltem a székemből és a levelekhez mentem. Mivel egy kupacba rakta őket, ezért gondoltam kiteszem mindenkinek az asztalára. Még mielőtt végeztem volna McGee és Tony léptek ki a liftből.
-Jó reggelt srácok!- veszem fel az utolsó levelet az asztalról. -Ez fura...
-Neked is jó reggelt! És mi fura?- lép mellém Tony.
-Csak ez a levél. Nincs külön címzett, csak annyi, hogy az NCIS különleges ügynökének. És egy csóknyommal zárták le.
-Mit zártak le egy csóknyommal?- ad egy puszit Ross, ahogy beér.
-A levelemet- kapja ki Tony a kezemből az említett tárgyat.
-Honnan veszed, hogy nem nekem küldték?- háborodik fel McGee.
-Vagy küldhették nekem is- száll be a bugyuta vitába Ross is. Elkezdenek egymás szavába vágni és szinte harcolnak azért az egy nyamvadék papírért.
-Akkor majd én kinyitom- veszem fel az időközben földre esett borítékot. Lassan kinyitom az oldalánál, majd egy hirtelen mozdulattal összenyomom, mire valami fehér por száll ki belőle. Ahogy a többiek hátranéztek a tanácskozásból, hogy eredetileg kié a levél, már csak a por felhőt láthatták.
-Ez meg mi?- néz kicsit ijedten Ross.
-Az amit jó lesz ha nem lélegzel be!- intek neki, hogy ne jöjjön közelebb.- Csak hívjátok Dokit és zárassátok le az emeletet!- rakom le óvatosan a papírcsomagot.
-Veled mi lesz?- indul el McGee Dokiért.
-Az a legkevésbé sem érdekel. Összeszurkodnak, mint valami tűpárnát. Most csak reménykedjünk, hogy a borítékban mészpor, vagy valami ilyesmi van, vagyis volt, és nem antrax!- fogok meg egy üveg vizet és nyakon öntöm magam. Lerohantam Dokiékhoz, közben Ziva kiüríttette az emeletet. Lassan az orvosok is megérkeztek, akik elvitték a véreredményeket. Az egyik doktor lekísért a mentőhöz, ahol apu már idegesen várt rám.
-Nincs szükségem kioktatásra. Szóval, ha csak ezért jöttél, akár el is mehetsz- szállok be a kocsiba.
-LAURA!- kiált utánam Ross, de még mielőtt közelebb jönne megállítom.
-Ha valami bajom van...- veszek egy mély levegőt.- Nem akarom, hogy bajod essen. Még egyszer nem. Szeretlek- fejezem be, majd becsukják a mentő ajtaját.


-Ross-

Miért ő nyitotta ki a borítékot?! Annyira zaklatott volt mostanában. Én pedig nem voltam mellette. Nem akarok úgy járni, mint Gibbs. Nem akarom elveszíteni a legjobb dolgot az életemben.
Visszasétáltam, de ezúttal Abby laborjába. Leültem egy székre és bámultam magam elé. Körülöttem pedig pörögtek a dolgok. De bennem az idő megfagyott.
-MEG VAN!- Abby kiáltása törte meg a csendemet.
-Csak mond, hogy nem antrax. Kérlek!- mondom szinte hallhatatlanul.
-El is mondod, hogy mi az?- sürgeti meg McGee.
-Döghalál- jelenti ki Abby.
-Vagyis?- néz pöszén Gibbs.
-Pestis- világosítja fel Doki. Erre a megállapításra mindenki elhallgatott.
-És ha esetleg Laura...Tudjátok...Akkor neki mennyi az esélye a betegség ellen?- kérdezek rá aggódóan.
-Tudod Ross...-kezd bele Doki.- Van egy mondás a tüdőpestisesekre.
-Ugye nem az, hogy...- nyelek egyet.- hogy végük van.
-A pestisesek a barátaikkal ebédeltek, és Paradicsomban az őseikkel vacsoráztak- ettől a mondattól féltem, vagyis a jelentésétől. Nem akarom elveszíteni, még csak most kaptam vissza. Magamhoz akarom ölelni, úgy hogy ne férjen el köztünk a világ legkisebb dolga sem.
-De a pestist ma már tudják kezelni nem?- csillan fel Ziva szeme.
-Az átlagos pestis vírust igen, de...- szalad a vetítőhöz Abby.- Most viszont egy genetikailag módosított baciról beszélünk. Erre a valamire nem hatnak az antibiotikumok. És csak egy szuper laborban tudják előállítani.
-Egy olyanban, mint ami az Izraeliek kezében van. Többek között Ari kísérletezgetett ott- szörnyed el Ziva.

(ez egy átlagos pestis vírus, ami ellen az orvosok antibiotikumokkal küzdenek. Ami megtámadta Laurát, annak kék a vége, innen lehet tudni, hogy módosított vírusról beszélünk.)

-10. fejezet-

Na ez most egy kifejezetten rövid rész lett, de csak azért, mert ezzel vezettem be a következő részeket. Remélem azért tetszik. :)

Amióta Ross-ot visszavették az ügynökségre nem sok minden történt. Az irodában, mint a villám úgy teltek a percek, az órák, majd a napok, a hetek és a hónapok. A próbaidőnk lejárt és már rendes ügynökök vagyunk. Hanna-t kinevezték főnök helyettesnek, így saját lakásba költözött tőlem 3 percre. Ross eladta a saját lakását és most együtt lakunk. Minden happy meg minden, de valami nagyon aggaszt. Csak még magam sem tudom, hogy mi. Mintha valaki figyelne minket, vagy engem. Nem tudom ki, vagy mi az, de már kezdek kételkedni, hogy apáék a jó gyilkost kapták-e el...
A mai reggel valami egészen különös zajra riadtam meg. Felkeltem és kivettem az éjjeli szekrényem fiókjából a fegyverem. Kiindultam a konyhába, de egy pillanatra még visszanéztem a békésen alvó Ross-ra. A pisztolyom végig magam előtt tartva jártam végig a lakást. Nem találtam semmit, ezért bementem a konyhába reggelit készíteni. Miközben a tojást sütöttem felnéztem az órára...még csak hajnali 4 van. Ross-nak csak egy óra múlva kell felkelnie. Öntöttem magamnak egy kis narancslevet, majd a naptárhoz sétáltam. TE JÓ ÉG! Elfelejtettem Ross szülinapját! Csak én lehetek ennyire szerencsétlen. Gyorsan a hűtőhöz szaladtam, hogy megnézzem van-e itthon palacsintához való. Szerencsémre van és mázlimra nutella is található a konyhába. Gyorsan elkészítettem a palacsinta forgatagot, majd elkezdtem rákenni a nutellát. Nem is néztem az órát, mikor valaki hátulról átölelt.

-Jó reggelt!-ad egy puszit az arcomra.

-Neked is jó reggelt szülinapos!-fordulok meg mosolyogva, majd megcsókolom.-Kérsz palacsintát?-emelem fel a tányért.

-A palacsinta mindig jöhet.-nevet, majd elveszi a tányért. Reggeli után gyorsan elkészülődtünk, majd bementünk az irodába. Fent Ziva a fegyverét tisztította, Tony kis híján elaludt a kávéja mellett, McGee valamit nagyon ügyködött a gépén, apu...na Ő fogalmam sincs, hogy hol van. De mostanában nem igazán mozog a levegő az ügynökségen, túl nagy a nyugalom. Lepakoltunk az asztalainkhoz, majd valami olyan hangot hallottam meg, amit kilométerekről is felismernék.

-BOLDOG SZÜLINAPOT!-ugrik Abby Ross nyakába.

-Kösz Abby...Öhm Abby!

-Igen?-kérdezi, de még mindig nem engedi el.

-Levegőt!-nevet, mire elengedi.

-Kelj fel Dinozzo!-üt apa Tony asztalára.

-Mond hogy végre kell valamit csinálnunk!-megyek oda hozzá.

-Megöltek egy tengerészgyalogost és az egész családját.-veszi el az asztaláról a pisztolyát. Mindenki felkapja a cuccát, majd a lifthez sietünk. Ahogy odaértünk az FBI-osok már kint is voltak. Mindig bepróbálkoznak azzal, hogy kijelentik " ez az Ő hatáskörük". Apu persze egyből intézkedik.

-Áhh Gibbs ügynök! Mi szél hozta erre?-veszi fel "bájos" mosolyát a másik csapat vezetője.

-Az nagyobb kérdés, hogy ti miért vagytok itt.

-Végezzük a dolgunkat.

-Nem! Te és a csapatod az én munkámat végzitek. Tudod, hogy a tengerészet ügyei hozzánk tartoznak.

-Ez csak természetes Gibbs, de együtt gyorsabban végeznénk. Nem gondolja?

-Ne is próbálkozz! Úgyis értesítenek titeket, ha segítség kell.-jelenti ki apa, majd int, hogy szedelőzködjön az FBI, akik lassan, de biztosan el is mennek. Ahogy bementünk a házba, mást nem lehetett látni, csak vért. A falakon, a földön, a plafonon, mindenhol.

-Ez durva.-állapítja meg Tony, majd elkezd fényképezgetni.

-Volt már rosszabb is.-jelenti meg Ziva.

-Mint például?-kérdez rá Ross.

-Ari.-jelentem ki.

-Ki?-néz kicsit pöszén.

-Az ember aki megölte anyát.-indulok fel az emeletre, majd belépek az egyik szobába, de nem előre nézek, hanem a mögöttem lévő Ross-ra.-Mindig rajzolt egy...-fordulok meg.-Olyat.-mutatok a falra ijedten.

-Ez lehetetlen! Hisz Ziva megölte, és...és...

-Minden rendben?-lép be McGee az ajtón, majd megtorpan.-Ari. Szólni kell Gibbs-nek!

-Miről kell szólni Gibbs-nek?-lép be apa is a szobába.-Azt hittem már vége van.

-Szerintem, csak most kezdődik el...-nyelek egy nagyot, majd Ross-hoz bújok, aki erősen magához szorít...

-Új Blogok-

Halika kedves olvasóim! Mivel mostanában a megszokottnál is több a szabad időm,ezért két új blogot. Az egyiket egyedül írom: My pst is my present and my future
a másikat pedig egy nagyon jó íróval,és egyben új barátnőmmel: My Best Summer

Jó olvasást hozzájuk!

Puszi: Klau <3

-9.fejezet-

Ismét nem lett túl hosszú a fejezet,de nagyon igyekszem =)

-Ne aggódjon Miss...-kezdi el a nővér,de az orvos ordítása félbe szakítja mondandóját.
-ELFOGJUK VESZÍTENI!
-Mit is akart mondani?-nézek rá felvont szemöldökkel,a helyzet ellenére.
-Miss Marano!-szól hátra az orvos,de közben nem hagyja abba az újra élesztést.
-Igen?
-Mennyire ismeri a beteget?-erre ránézek az ágyon fekvő Ross-ra,és pár pillanat alatt átfutnak az agyamon az emlékek. A találkozásunk,az autó út,a plafonra írt felirat,a házi őrizet,a csók,az üzenet és a tegnap.
-A barátnője vagyok.-válaszolok,mielőtt még késő lenne.
-Akkor jöjjön ide és próbáljon meg beszélni hozzá!-erre csak felpattantam,és az ágyhoz siettem. Elkezdtem beszélni hozzá.
-Ross! Ross! Laura vagyok. Kérlek ébredj fel!-fojtom vissza a sírásom,vagyis a zokogásom.
-Kezd használható pulzusa lenni. Folytassa!
-Ross! Kérlek ébredj fel! Én...én szeretlek.-fogom meg a kezét.
-Kezd stabil lenni.-néz fel megkönnyebbülten az orvosra az egyik nővér.
-Mi több! Már stabil is.-néz a gépre a másik nővér is. Nagy kő esett le a szívemről,ahogy kiléptek az orvosok és a nővérek az ajtón. Ismét leültem a helyemre,és figyeltem. Folyamatosan csak figyeltem azt,ahogy fekszik,lélegzik,és átfutott az agyamon,majdnem elveszítettem. Olyan békésen fekszik ott,szinte már élettelenül. De ezeket gondolatokat gyorsan ki kell űznöm a fejemből! Itt van,és él,más nem is számít más. Megint átfutottak az agyamon az emlékek. Amikor találkoztunk szinte gyűlöltük egymást,és azon versengtünk,melyikünk bírja tovább a másik mellett. Majd a kocsiban lévő beszélgetés,és a plafonra írt szöveg. A házi őrizet,ahogy végig simítja az arcom,miközben eltűri a hajamat. Gyengéd,lágy érintése...
-Szia Laura!-szól a hátam mögül Hanna.
-A frászt hozod rám!-nézek hátra.
-Mi van vele?-biccent a fejével Ross felé.
-Valami embólia félét kapott,de már jól van,de nem tudom,hogy mikor ébred fel.
-Akkor várjunk!-húz oda egy széket.
Vagy 5 órán keresztül ott ültünk. Felváltva rohangáltunk le a büfébe,hol kávéért,hol kajáért. Végül már együtt mentünk le sétálni. Tettünk egy jó nagy kört,majd visszamentünk. Ross még mindig nem kelt fel. Kezdtem aggódni. Félek,hogy elveszítem. Rettegek,hogy többé nem lesz velem. Megörülök a gondolattól,hogy most hogy megismertem lehet,hogy nélküle kell élnem. Mi van,ha soha nem fog felébredni? Csak engem védett. De nem tarthatom itt a húgát,inkább szólok neki,hogy menjen haza.
-Hanna!-ébresztgetem,mert nagy gondolkozásom közepette elaludt.-Hanna!-lökdösöm.
-Mi van?-néz rám kómásan.
-Menj csak haza.-fogom meg a vállát.
-Biztos?
-Biztos.
Miután Han elment,elaludtam. Arra keltem fel úgy 11 óra fele,hogy valaki belép az ajtón. Próbál halkan bejönni,de felébredek rá. Résnyire kinyitom a szemem,és látom...apát? De mit keres itt? Nem mozdulok,és talán megtudom.
-Csak azért jöttem,hogy megköszönjem,hogy vigyáztál a lányomra. És ha még számít,akkor szívesen látlak a csapatban,újra.-mondta,majd letette Ross ágya melletti szekrényre a régi jelvényét,és a fegyverét,majd kiment.
Sikerült vissza aludnom,úgy hogy félig az ágyra dőltem. De valamire megint megriadtam. Méghozzá arra,hogy valaki néz. Mikor kinyitottam a szememet,már világos volt. Oldalra pillantottam,és Ross nézett velem szembe.
-Jó reggelt!-tűri el a szemem elől a hajam.
-Mikor ébredtél fel?
-Úgy 3 órája.
-Azóta nézed,ahogy alszom?-mosolygok.
-Még nem volt időm megunni. És ha lett volna sem sikerült volna.- néz mélyen a szemembe,majd nagy nehezen felül.
-Még nem szabadna mozognod!-döntöm el a másik irányba,pont a hátára.
-Nincs itt orvos. Mégis ki akadályozná meg?-néz rám.
-Mondjuk én.-teszem kezemet a mellkasára.-Egy pillanatra azt hittem elveszítelek.-csókolom meg.
-De nem veszítettél el. És nem is fogsz. Ígérem!
-Szólok az orvosnak,hogy felébredtél.-indulok kifele,de visszahúz.
-Már reggel járt itt. És azt mondta,hogy délután haza mehetek.
-Ez nagyszerű!-mosolygok.-Gibbs járt itt.
-Láttam. És szeretnélek megkérni,hogy gyere velem az ügynökségre,és segíts visszapakolni az asztalomhoz!-fogja meg a kezem.
-Nagyon szívesen!-kulcsolom össze az ujjainkat.
A délután hamar eljött,és már mehettünk is. Először beugrottunk Ross-hoz a cuccaiért,majd beindultunk az irodába. Ahogy beértünk az irodába elkapott minket a gyászolunk valakit hangulat,mert mindenki tök csöndben ült.
-Laura! Ross!-vesz minket észre Abby,és egyből a nyakunkba ugrik.
-Üdv újra köztünk haver!-jön oda Tony,és kezet fog Ross-sal.
-Így újra teljes a csapat.-ölel meg minket Ziva.
-Üdv köztünk!-jön oda McGee is,aztán apa.
-Gibbs ügynök!-szalutál Ross.

-Lynch ügynök!-biccent apa

-Na jó ezt most hagyjátok abba,mert valamelyikőtök meg lesz verve! És nem érdekel,hogy te az apám vagy,te meg a barátom.-fenyegetőzök.

-Üdv a családban és a csapatban Ross!-fognak kezet.

Nagy ölelkezésünk,kézfogásunk közepette kinyílt a lift ajtó,és Hanna lépett be rajta.
-Ki ez a szépség!-esik le Tony álla.
-A húgom.-válaszol Ross,mire mindenki úgy néz,mint ha azt mondta volna,hogy ő a Vasember.
-Te mit keresel itt?-ölelem meg.
-Jöttem a legjobb barátnőm és a bátyám elé.-nevet.
-Ha már itt vagy,akkor bemutatom a csapatot.
-Ő itt Tony, Ziva, Abby, McGee, Doki, Palmer és Gibbs,vagyis apa-mosolygok apára,amolyan megbocsátok mindenért tekintettel.
-Örvendek mindenkinek! Én Hanna vagyok.
Kicsit még beszélgettünk,majd haza mentünk,ami jelen esetben az én lakásom volt.

-8.fejezet-

I am so sorry! 
Bocsika,hogy ilyen rövid lett ez a rész,ígérem a kövi hosszabb lesz. :)

-Aw! Milyen cuki kis családi összejövetel.-hatódok meg.
-Igen az. De te mit keresel itt?-néz Ross a húgára.
-Kaptam a példádon,és eljöttem otthonról. Egyszerűen már nem bírtam tovább.-ült le a kanapéra.
-És honnan jött a legyünk lakótársak ötlet?
-Láttam a hirdetést,és felhívtam Laurát.-ölel meg.
-A következő kérdés. Miért nem szóltál,hogy lakótársat keresel?-ül le mellém.
-Csak mert...mert... Kid vagyok én neked,hogy magyarázattal tartozom?-vonom fel a szemöldököm.
-Az én okos,ügyes,gyönyörű...-csúszott közelebb.
-Na ezt most ne! Emlékezz vissza,mi volt a legutóbb mikor ezt mondtad. És...-ekkor egy kő repült be az ablakon,betörve azt.
-Ez meg mi volt?!-kérdezi ijedten Hanna.
-Fogalmam sincs. De mindjárt kiderítem.-mondtam,majd oda sétáltam a kőhöz,amire egy papírdarab volt rögzítve.
-Mi van a papíron?-kérdezi Ross.
-"Megmondtam,hogy ez lesz."-olvasom fel a papírt,majd kinézek az ablakon,de nem láttam senkit. Ezért vissza mentem a kanapéhoz.
-Ez mit jelent?-néz még mindig ijedten Han.
-Nem tudom.-rázom meg a fejem. Hirtelen egy lövést hallottunk,hátranéztem,de nem láttam semmit,ekkor újra lőttek,Ross pedig elém ugrott,hogy ne találjon el a golyó.
-Ross! Ne,ne,ne! Csak téged ne!-szaladok oda hozzá. Megfordítom,és látom,hogy vállon találták.-Nem veszíthetlek el! Még egyszer nem!-ölelem át.
-Hívom a mentőket.-jön oda Hanna telefonnal a kezében,de alig tudja visszatartani a sírást. A mentőknek úgy 10 percbe telt kiérni,addig leszorítottam Ross sebét. Betették a mentőbe,és elmentek. Mi szinte azonnal beszálltunk a kocsimba,és a kórházba mentünk. Ahogy beértünk,mint az őrültek a recepcióhoz futottunk.
-Ross Lynch-et keressük,nem rég hozták be.-zihálok.
-Kérem várjanak a váróban,mert éppen műtik!
-Rendben. Köszönjük!
Már vagy 2 órája a váróban ültünk,amikor megszólalt a telefonom.
-Igen?-szólok bele a készülékbe.
-Laura jól vagy?-hallom apa hangját a vonal másik végén.-Elkaptuk a gyilkost. De azt mondta,hogy "Már úgy is vége van".
-Én jól vagyok,de csak egy igazán picikén múlott,hogy nem.
-Most hol vagy?
-A kórházban.
-MI? MIÉRT?
-Azért nem talált el a golyó,mert Ross elém ugrott. És most műtik.-sírom el magam.
-Jaj kicsim annyira sajnálom! És...
-Figyelj apa,majd visszahívlak,de pont most hozzák ki. Szia!-teszem le a telefont. Felpattantunk Hanna-val,és mentünk a kórteremhez,ahova bevitték. Az orvost még pont elkaptam,így tudtam vele beszélni.
-Rendbe fog jönni?
-Igen. És hamarosan fel is fog ébredni. Talán már reggelre.
-Esetleg meg várhatnám itt?
-Persze.
-Köszönöm!-mondtam,majd bementem.
-Na mit mondott?-néz rám Hanna,miközben Ross kezét fogja.
-Azt,hogy lehetséges,hogy reggelre felébred. De menjél nyugodtan haza aludni,és majd hívlak,ha van valami.
-Biztos?
-Persze.
-Akkor reggel találkozunk! Szia!-ölel meg.
-Szia!-suttogom vissza.
A percek,aztán az órák olyan gyorsan teltek mint még soha. A kórterem minden egyes szegletét végig jártam. Egy pillanatra behunytam a szemem,és elaludtam. Reggel a Ross-ra kötött gép sípolni kezdett.
-ÚRISTEN! NŐVÉR,ORVOS,VALAKI!-erre persze mindenki berohant a szobába. És elkezdték újra éleszteni Ross-ot. Földre borultam,és zokogtam. Erre egy nővér odajött hozzám,és vigasztalni kezdett.
-Mi történt? Azt mondták,hogy minden rendben van.-sírok.
-Embólia. De ne féljen biztosan visszatudjuk hozni. Vagyis nagyon remélem!-néz az ágyon fekvőre.
-Maga ezt nem értheti! Őt nem veszíthetem el! Bárkit,csak őt ne!

-7.fejezet-

Ahogy elolvastam az üzenetet egy könnycsepp gördült le az arcomon,és suttogva annyit mondtam, "én is remélem". Erre persze Hanna elég furcsán nézett,de én csak legyintettem. A papír darabot betettem a fiókomba,majd elindultuk haza. Este még vagy 5 doboz fagyit megettünk,közben Hanna próbált felvidítani. Olyan hajnali 2 körül elmentünk aludni,mert nekem aznap még be kell mennem.
Reggel 4 óra alvás után úgy néztem ki,mint egy két lábon járó zombi. A lehető legegyszerűbb cuccomat kikaptam a szekrényemből,és felöltöztem,majd szinte fénysebességgel bementem az irodába. Egy órán belül mindenki megérkezett. Én addigra teleírtam,és ragasztgattam a mellettem lévő nagy fehér táblát. Helyszínek,emberek és egyéb információk voltak a táblán Jason-nel kapcsolatban.
-Te itt töltötted az éjszakát?-néz rám tágra nyílt szemekkel Tony.
-Nem. Egy órája vagyok csak itt.
-Ezt az alatt csináltad?-jön be McGee is.
-Igen.
-És legalább megtudtál valamit,vagy csak szimplán unatkoztál?-lép mögém apa.
-Nem unalomból csináltam. És megtudhattam volna valamit,ha lett volna segítségem,de nem volt,mert valaki kirúgta a társam. Ki is volt az? Ja már emlékszem. Te.-fordulok meg,majd kis híján fellökve elmegyek mellette.
-Majd lesz másik társad. Most mit vagy úgy oda?!- jön utánam.
-Én nem akarok másik társat! Én Ross-ot akarom!-szaladok a lift felé. Beszállok,és egyből Abby-hez megyek.
-Pocsék az életem.-lépek be,és ülök le a pulthoz a műszerek mellé.
-Jó reggelt neked is!-jön oda hozzám Abby.-Mi a baj?
-Gibbs. Ő a bajom.
-Kirúgott?
-Engem nem,de Ross-ot igen. De most ne foglalkozzunk ezzel. Inkább azt mond meg,hogy van e valami mondani valód számomra az üggyel kapcsolatban.
-Igen van!-mondja boldogan.
-És? El is mondod,vagy játszunk találd ki,mire gondoltam-ot?
-Jól van na! Találtam a kabátján egy hajszálat,ami egy volt bandatagé. Vagyis az övé volt. Az nap este öngyilkos lett,mikor Jason meghalt. És a neve...David Jons.
-David? Ez biztos?
-Igen. 100%.
-Ő volt Jason legjobb barátja.
-Én csak a nevét tudom. Minden adat elveszett róla,sehol semmi.
-Ez furcsa. Kösz Abby!-mondtam,majd elrohantam Dokihoz.
-Doki!-esek be az ajtón,ahol apa is ott van.
-Igen Laura?
-Csak azért jöttem,hogy megkérdezzem. Van valami hír?
-Ami azt illeti van. Egy apró hír,ami csillog. A barátod nyelőcsövében volt.-mutat nekem egy gyűrűt.
-Ez nem egy eljegyzési gyűrű?-nézek kérdőn.
-Ezt jól látod. Egy szépen kidolgozott eljegyzési gyűrű,amibe még gravírozva is van.
-"A legszebb lánynak a világon,akit a legjobban szeretek. Laura" -olvasom fel hangosan.-Jason elakart venni?
-Meg van rá az esély. Vagy meg volt rá az esély.-lép mellém apa.
-Én még mindig haragszom.-nézek rá,majd ki megyek.
Nem értem felesége volt,és gyerekei. Akkor meg minek a gyűrű?! A nap további részében ezen gondolkoztam,még a kihallgatásokon is olyan voltam,mint valami szellemi fogyatékos. És így telt az egész hét is. Semmi eredmény, millió kérdés nulla válasszal. Hétvégén a jó kedvem visszahozásának érdekében elmentünk Hanna-val vásárolgatni. Hétfőn,már a gondolataimat sem tudtam követni a fejemben. Apával azóta sem beszéltem,ahogy Ross-al sem. Épp azon gondolkodtam,hogy ha David ölte meg Jason-t,akkor az hogy,és miért csinálta,amikor Tony hangját hallottam meg.
-Nem tudod,hogy mit kéne tenni igaz?
-Már semmit sem tudok,és...-ekkor kinyílt a lift ajtaja,és egy pizza futár lépett be rajta.-Te rendeltél pizzát?
-Én ugyan nem. De ha jobban megnézed látszik,hogy nem a pizza miatt van itt.-mutat felé,majd elmegy. Oda pillantok,és egy nagyon ismerős arcot látok a futár ruhában.

Elkezd közeledni felém,és ahogy ide ér a nyakába ugrom.
-Ross! Te mit keresel itt?
-Pizzát hoztam-nevet,miközben az asztalon lévő pizzára mutat.-És ezt.-csókol meg,majd erősen magához szorít.-Hiányzol.-suttogja.
-Te is nekem. De apa...
-Nem érdekel. Most már hivatalosan sem a főnököm. Azt akarom,hogy tudd rám mindig számíthatsz,mert szeretlek.-ekkor apát láttam meg kijönni a konferencia teremből.
-Ross!-mutatok felfelé a fejemmel.
-Ma este átmegyek.-nyom egy puszit az arcomra,majd elsétál.
-Ez meg ki volt?-jön le apa a lépcsőn.
-Csak egy pizza futár. És egyébként sem tartozom neked magyarázattal!-viharzok el.
Csak most esik le,amit Ross mondott. Este átjön,nem baj legalább megismeri Hanna-t. Nagy rohanásomban véletlenül egyszerre két embernek is neki mentem.
-Bocsi! Bocsi! Nem volt szándékos.
-Tudjuk.-mondja szinkronban Ziva és McGee.
-Minden oké?-néz rám aggódó tekintettel Ziva.
-Persze. Erősen kitartok a "nem beszélek apával" sztrájkom mellett.
-Akkor jó. Ne engedj a követeléseidből. Beszéltél már Ross-al?
-Épp az előbb volt itt. Majd este szépen mindent megbeszélünk.
-Rendben. És ne feledd ne kerülgesd a legfontosabb témát,mint lepke a forró kását.-Ziva nagyszerűen beszéli a nyelvünket, de ezeket a metaforákat,még mindig nem vágja.
-Mármint,mint macska a forró kását.-nevetek.
-Mindegy. A lényeg,hogy csak ügyesen.-mondja,majd elmennek.
Még egy kis időre vissza ültem az asztalomhoz,de olyan 4 körül elindultam haza.
-Megjöttem!-kiabáltam,mire Hanna leesett a kanapéról.
-Hallom,látom és most már érzem is.-nevet.
-Hanna! Ugye nem zavarna,ha ma egy nagyon jó barátom átjönne.
-Nem. Legalább megismerkedek másokkal is. És egyébként ki az?
-Ross.-ebben a pillanatban csengettek. Kinyitottam,és Ross egyből megölelt. Bementünk a nappaliba,ahol Hanna van.
-Ross ő itt...
-Hanna!

-Ross?
-Ti ismeritek egymást?
-Hanna a...húgom.-mondja Ross,nekem meg majd leesik az állam.-De mit keres itt?
-Ő a lakó társam.
Úgy még két percig nem szólt senki egy szót sem. Mire Hanna megakart szólalni Ross megölelte.
-Hiányoztál.
-Te is nekem.

Halika!
A következő rész a hétvégén fog felkerülni. Most viszont hoztam nektek egy új blogot,ami kicsit másabb mint ez. De remélem azért benéztek az új fantasy blogomba.

I am a...

Halika!
Még nem új résszel jövök,de már alakulóban van. Szerintem még a hétvégén fent lesz. De most nem az új fejezet a lényeg,hanem az,hogy a Segítség neked című blogon rendezett blogversenyt megnyertem. Szóval most nagyon,nagyon boldog vagyok. =D

-6.fejezet-

-Laura-

Enyhe sokk ért abban a pillanatban,amikor Ross azt mondta,hogy "SZERETLEK" . És lehet,hogy komolyan is gondolja,hisz feladta az állását azért,hogy én bent maradhassak. Nagyon édes volt tőle. Lehet,hogy beleszerettem a szöszibe? Azt hiszem,hogy...
-Igen!-mondom ki hangosan,mire apa kicsit furán néz rám.
-Mi igen?
-Csak...-mondom,mire egyre jobban vonja fel a szemöldökét.-Nem fontos.-vonok vállat,majd felrohanok a lépcsőn,egyenesen ki az ajtón. Körbe nézek,hátha látom még valahol Ross-t,de sehol sincs. Ziva és Tony épp indulni készültek,de megállítottam őket,és beszálltam mögéjük a kocsiba.
-Minden oké?-néz rám Tony.
-Minden franko.-tudom le gyorsan.
-Ross az előbb elviharzott a parkon keresztül. Úgyhogy nem hiszem,hogy minden "franko" lenne-mondja Ziva,de az útról nem veszi le a szemét. És így tűnt el Ross ilyen gyorsan,már mindent értek.
-Kirúgták.-jelentem ki.
-Mi?! Miért?!-néz hátra Tony. Ezek szerint nagyon megkedvelte.
-Mert vagy ő,vagy én. És nem hagyta,hogy kirúgjanak.-temetem tenyerembe az arcom.
-Ez olyan é...-kezdi el Ziva,de félbe szakítom.
-Édes! Tudom. De inkább hagyjuk ezt a témát! Kérlek!-váltok érlelő üzemmódba.
-Rendben.-egyeznek bele mind a ketten. De szerintem túl könnyen bele törődtek abba,hogy nem mondom el nekik,amit tudni akarnak.
Amint visszaértünk az irodába a liftet meg se várva felrohantam,de már csak az üres íróasztalt találtam. Leültem a sajátomhoz,és a többiek már arra értek fel,hogy a fejemet az asztalnak ütögetem.
-Kislányom minden rendben?-jön oda mellém apa,és megsimítja a hátam.
-Úgy nézek ki?-teszem fel a költői kérdésemet,de közben nem hagyom abba,amit csinálok.
-Akkor mond el mi a bajod!-néz rám.
-Te! Te vagy a bajom!-ordítom a fejéhez,majd kiviharzok. Egyenesen a parkba rohanok,ott leülök egy padra,és várok. Hogy mire is várok? Pontosan még én sem tudom. Lehet arra,hogy mindenki haza menjen,és vissza mehessek az irodába.

-Ross-

Nem tudom mit tegyek. A lány akit szeretek nem is biztos,hogy viszont szeret,a munkámnak lőttek,és még csak haza sem mehetek,mert anyámék tuti,hogy kiraknának. És ebben a helyzetben bármit megtennék,hogy jó szorosan átöleljem a kishúgomat. Hanna,ha tudnád mennyire hiányzol. De az esélye,hogy megtaláljuk egymást egy a millióhoz. Azért,mert én nem állíthatok a házunkhoz,és vihetem el. Ő pedig úgy tudja,hogy Smith vagyok,és nem Lynch. Hát ez marha jó,egy csődtömeg vagyok.
Egy csődtömeg,aki a városi parkban sétálgat,mint egy idióta,és... Ez szipogás volt? Valaki van itt,aki sír,de ki? Egy lány. Azta Ross de bölcs vagy. Na mindegy. Nem látom az arcát,mert háttal ül nekem. Kicsit közelebb megyek,de hiszen ez Laura. Oda kéne mennem hozzá,és... De nem most,mert csörög a telefonja. Ismét nagyon nagy mázlista vagyok.

-Laura-

Hirtelen megcsörrent a telefonom,nem tudom ki az,mert egyáltalán nem ismerős a száma,de azért felveszem.
-Igen?-szólok bele viszonylag emberi hangon, a sírást visszafolytva.
-Laura Marano?-szól bele egy fiatal lány.
-Igen én vagyok. És te pedig...?-nyújtom el a kérdésem.
-Hanna Smith. Nem ismerhetsz. De a lakáshirdetésedre jelentkeznék.-ja tényleg úgy két hete meghirdettem,hogy lakótársat keresek.
-Még szabad. És ugyan nem tudom menyi az idő,de ha ráérsz akkor meg is beszélhetnénk a lakásomnál.
-Este 8 óra van,és igen ráérek.
-Akkor fél óra múlva a lakásnál.
-Rendben.-jelentette ki,majd letettük. El is indultam,hogy ne késsek el. Pont akkor értem oda,amikor ő is.
-Szia! Te vagy Hanna?-megyek oda hozzá.
-Szia! Igen én vagyok. Te pedig gondolom Laura vagy.-nyújtja a kezét. Kezet fogunk,majd behívom.
-Szép lakás.-néz körbe.
-Akkor körbe is vezetlek. Ez lenne a te szobád,mellette pedig az enyém.-mutatok a két szobára.-Fürdő mindkét helyen van. A konyha a folyosó végén van. A nappali pedig a konyha melletti nagyobb helység.
-Ez király.
-Kösz.
-És mennyi lenne az ára?
-Csak a rezsi és a kaja fele.
-Akkor rendben. De lenne egy kérésem.
-Mond csak!-mosolygok rá kedvesen.
-A cuccaim a hotelben vannak. Segítenél elhozni?
-Persze. Gyere! Csak bepattanunk a kocsiba,és elhozzuk.
Kimentünk,beszálltunk,majd elindultunk. Az egész utat végig beszélgettük. Mindent elmondtunk magunkról,és rengeteget nevettünk. Mikor odaértünk gyorsan bepakoltuk a cuccokat,és haza mentünk. Még mikor pakoltunk,akkor sem tudtuk abba hagyni a beszélgetést.
-Amúgy hol dolgozol?-kérdezi.
-Az NCIS-nél.
-Te különleges ügynök vagy?
-Igen.
-És te? Merre dolgozol?
-Hétfőn kezdek egy gyógyszergyártő cég főnökének a titkáraként.
-Az klassz. Legalább csak a kávéfőzőig kell rohangálnod-nevetek.
-Hát igen.-nevet ő is.-Akkor következő kérdés.
-Ne kímélj!-nevetek.
-Hogy állsz a pasikkal?
-Nem akarod tudni.-nevetek fel keservesen.
-De igen is tudni akarom.-ülünk le az ágyra.
-Szóval...Az előző barátomat megölték,és most én nyomozok az ügyében,mert tengerészgyalogos volt.
-Sajnálom-simítja meg a karom.
-Nem kell...Igazság szerint hazudott,meg minden ilyesmi. Tudod amiket egy szemét pasi megszokott tenni.
-Miben hazudott? Ha szabad ilyet kérdeznem.
-Felesége volt és 3 gyereke-gördült le egy könnycsepp az arcomon. Erre Hanna odaült közvetlen mellém,és megölelt.
-Minden rendbe fog jönni-biztatott.
-Köszi. Még csak néhány órája ismerlek,de már most több mindent tudsz rólam,mint a legtöbb barátom.-mosolyogtam.
-Ez fordítva is igaz-mosolygott ő is,majd újra megöleltük egymást.-Egyébként nekem is elég parás életem volt eddig.
-Na mesélj.
-Anyámék elég hamar elüldözték az egyetlen embert,akit szerettem abban a házban. Méghozzá a bátyámat. 15 évesen lelépett,és fogalmam sincs,hogy hol van most.-potyogtak a könnyei,mire vigasztalóan megöleltem.
-Ne is mond! Nekem apám rúgta ki az új társamat,aki előtte azt mondta,hogy szeret. És most nem tudom,hogy mi van vele,vagy hogy hol van,és egyszerűen már nem bírom.
-És a nagy kérdés a sok rossz mellett az az,hogy hogy hívják a szívtiprót,aki az őrület határára kergetett.
-Ross.
-Ross?
-Igen. Ross Lynch. Miért lepődtél meg ennyire?
-Mert nem olyan gyakori név.
-És?
-És a bátyámat is így hívják,csak nem Lynch,hanem Smith.
-Ja fura. De mindegy. Amúgy a táskám bent maradt az irodában bejönnél velem?
-Persze.
Bementünk,de mikor odaértünk valakit láttam az asztalomnál matatni,de nem tudtam,hogy ki az,mert kapucni volt rajta. Viszont mire odaértünk nem volt ott senki,csak egy lapot találtam,amire ez volt írva:

Laura! 
Szeretlek,és ezt nem tudtam tovább titkolni. De remélem,hogy még találkozunk majd. Légy erős! 

Hali emberek vissza tértem,csak egy kis időre elhagytam a tett színhelyét,de most (remélhetőleg még a héten) visszatérek egy új résszel,és egy új állandó szereplővel,aki nem más,mint Hanna Smith. 

Mivel állandó szereplő lesz,ezért a modulsávba is kifog kerülni,de ide is kiteszem.

Rövid ismertető: Hanna Ross-nak a húga (mert Ross elszökött a szüleitől még 15 éves korában). Hanna Washingtonba költözik,ahol Laura lakótársa lesz (mert Laura épp lakótársat keres,amikor Hanna a városba jön)

-5. fejezet-

-Ross-

Na jó valahogy közölnöm kéne a többiekkel,hogy mi történt Laurával. Nagyon aggódom érte,még ha ezt nem is nagyon értékeli. Lehet,hogy beleszerettem? Nem. Biztos vagyok benne,hogy nem. Vagy lehet,hogy mégis? Klassz, lehet,hogy bele szerettem a főnököm lányába. Vajon megöl,vagy kirúg miatta?
-Ross!-hallom gondolatmenetembe betörni Ziva hangját.
-Igen?-kérdezem úgy,mintha most keltem volna fel.
-Ki volt az? És mit akart?-kérdezett rá McGee arra a dologra,aminek magyarázatát egy olyan 5 perce már színezgetem a fejemben.
-Egy férfi hívott,és...-nyeletem egy nagyot
-És?-kérdezte egyszerre mindenki. Pontosabban majdnem mindenki. Gibbs nem szólt semmit,csak várta a válaszom.
-És azt mondta,hogy nála van Mary Gonzales.
-Mi? De mindketten meghaltak.-néz rám értetlenül Tony.
-De az a pasi azt hitte,hogy Andress Gonzales-sel beszél,és azt mondta,hogy nála van a felesége.
-Ha azt hiszi,hogy te vagy Andress,akkor ki lehet a lány,akit elrabolt?-kérdezi Abby,miközben a tekintetem fürkészi. Gondolom kiakar belőle olvasni valamit. Ahogy elnézem,ez sikerült is neki,mert ijedten hátra lépett egyet.-Ross! Ugye nem?-nyelt egy nagyot.
-Mi van? Miről beszél Abby?-értetlenkedik Tony.
-Laura-suttogom. Szerintem senki sem hallotta meg,mert mindenki Abby válaszára várt. Már kezdtem megnyugodni,amikor Gibbs tarkón vágott.
-Te szem elől tévesztetted a lányomat?!-kiabált rám.
-Sajnálom,de...-erre megint kaptam egy tockost.-Ezt meg miért kaptam?-kérdeztem.
-Csak azért,hogy tanuld meg,hogy soha ne kérj bocsánatot,az a gyengeség jele. És most nyögd ki végre,hogy hol van a kislányom!-emelte meg egy kicsit a hangját a magyarázat után.
-Azt én is nagyon szeretném tudni-vakarom meg zavarodottan a tarkómat.-Én is csak annyit tudok,hogy az a pasas elkapta.
-Akkor mire vártok még?! Keressétek Laurát!-adta ki a parancsot,majd elviharzott.

-Laura-

Hol vagyok? És egyáltalán mit keresek itt? Most az egyetlen amit tudok az az,hogy miért vagyok csurom víz. De ez az infó,most nem igazán segít rajtam. Valami pince szerűségben lehetek,de még mindig nem tudom,hogy miért vagyok itt. És mi ez a hatalmas csatazaj? Komolyan,Palmer nem csoszog ennyire.
-Mrs. Gonzales!-lép be egy ismeretlen férfi az ajtón. De vajon miről beszél? Marano vagyok nem Gonzales. És Mrs.? Itt valami nagyon nem oké. Talán bele kéne mennem a játékba.
-Igen?
-A férje értesítést kapott arról,hogy itt van.
-És miért is vagyok itt?
-Ön és a férje tartoznak nekünk. Tudja a fogyasztás és a terjesztés nem ugyanaz. És ha nem fizetnek...
-Akkor?
-A férjének már temetésre is gyűjtenie kell-emelt egy pisztolyt a fejemhez.
-Értem. És a férjem,hogy fizessen,ha nem tudja,hogy hol vagyok? Mármint pontosan.
-Honnan tudja,hogy nem mondtuk el neki?
-Ennyire még magát sem nézem hülyének. Bár kit tudja?-erre csak leguggolt mellém.
-Jobb lesz,ha vigyáz,hogy mit mond!-vág képen,majd feláll,és kimegy. Úgy 5 perc múlva visszajön a telefonommal a kezében,amit teljes erejéből hozzám vág.-Egy hívás-jelenti ki.
-De én sem tudom,hogy hol vagyok.
-Találjon ki valamit-nevet gonoszul,majd kimegy. Kicsit bénán,de sikerül a telefont a fülemhez közel tenni (mivel megvagyok kötözve). Majd az első számot,ami a névjegyzékemben van próbáltam beütni,ez sikerült is,csak azt nem tudtam,hogy kit hívok éppen. Kicsöng. Na eddig ez a legjobb hír,már csak fel kéne vennie valakinek. És csodák csodája fel is vette valaki.
-Igen?-szól bele valaki a telefonba. Szerintem Ross az,de nem biztos.
-Ross?-kérdezek rá.
-Laura? Merre vagy? Akkor nem téged kaptak el?
-Igen. Nem tudom. És te honnan tudod,hogy elkaptak? Mindegy,nem érdekel. Szólj McGee-nek,hogy nyomozza le a telefonom,hogy pontosan merre vagyok! De addig muszáj tartanunk a vonalat.
-3 perc-kiabál be az az IQ bajnok,aki elkapott.
-Ez ki volt?
-Az a paraszt,aki... Tudod mit? Nem fontos,csak gyorsan találjatok meg,mert különben lehet,hogy ez lesz hivatalosan az első és egyben utolsó közös küldetésünk.
-McGee már keres. Ne aggódj!-nyugtatgatott.-McGee MEDDIG TART MÉG MEGTALÁLNI?!-kezdett el ordítani Timmel.
-Ross nyugodj meg!-kezdtem el most én nyugtatgatni
-Ne haragudj! Csak annyira féltelek,mert sze...
-Ennyi. Vége-rohan be az ajtón az az elmeháborodott,és kikapja a telefont a kezemből,majd ismét kimegy.
Klassz. Most nem tudom,hogy McGee megtalált e? És Ross vajon mit akart mondani? Mondjuk,most már mindegy,mert ha Tim nem talált meg,akkor úgyis vége van.

-Ross-

Letette. Vagy ha nem ő,akkor valaki más.
-McGee megtaláltad?
-A pontos cím nincs meg,de valahol a milliomos negyedben van.
-Az már valami,de még mindig nem elég. Az a városrész hatalmas.
-Három házra csökkentettem le a területet.
-Akkor meg mire várunk még?-jön le Gibbs a lépcsőn.
Erre mindenki felkapta a cuccát,és a lifthez rohant. Mikor leértünk a kocsikhoz, Tony és McGee sikeresen összevesztek azon,hogy ki vezessen.
-Zöldfülű te biztos nem vezetsz-veszi ki Tony McGee kezéből a kocsikulcsot.
-Mért is nem vezethetek?
-Mert nem vért takarítani akarunk odamenni-válaszoltam,és kikaptam Tony kezéből a kulcsot,és beültem. A kocsiban a többiek beszéltek hozzám,de nem igazán figyeltem,mert így is,mint az őrült úgy hajtottam. Mikor oda értünk három ház közül kellett választanunk,hogy melyiket kutassuk át előbb. Míg a többiek próbáltak döntésre jutni,addig én elindultam ösztönösen a középső ház felé. Nem szokásom a főnök nélkül dönteni,de ő is mindig az ösztöneit követi. Beléptem a házba,a többiek pedig utánam.
-Ross eldöntötte,hogy melyik házat nézzük át először. És most?-kérdezi Ziva.
-Először is, középre indultam,mert a McGee által megjelölt területnek,vagyis a három háznak ez a középpontja. Tehát nagy valószínűséggel itt van Laura. Másodszor pedig,szerintem a pincébe kéne lemenni,mert mikor beszéltem vele telefonon nagyon rossz volt a térereje-magyarázom,majd leindulok,mintha pontosan tudnám mit csinálok. A többiek jöttek utánam,de látszott rajtuk,hogy nem igazán tudták elkapni a gondolatmenetem fonalát. Mielőtt még a lépcső aljához értem volna elővettem a fegyverem,és úgy mentem egyre lejjebb. Mikor leértem láttam,hogy egy pasas áll Laura előtt,és rászegezi a pisztolyát. Erre elkiáltottam magam,hogy:
-NCIS KEZEKET FEL!-de a pasi nem csinált semmit,csak a képembe röhögött,és így szólt.
-Vagy különben?-és Laura mellé guggolt,nyomott egy csókot az arcára,majd a fejéhez emelte a fegyvert.-Még egy lépés,és a lány meghal!-fenyegetőzik-Egyébként kit tisztelhetek a hidrogénben?-néz rám gonosz mosollyal az arcán.
-Ross Lynch különleges ügynök,de magának ismerősebb lehet az Andress Gonzales név. Mert én vettem fel, amikor hívta. Sőt a mellette ülő nő is különleges ügynök.-mutatok Laurára,aki elkezdett a kezével mutogatni maga mellett,ezzel jelezve,hogy sikerült kiszabadulnia. Bólintott,hogy lőjek,és én meg is tettem,de szándékosan a pasi mellé lőttem a falba.A pasas összerezzent,és elejtette a kezében lévő fegyvert,amit Laura egyből felkapott és rászegezte.
-Tudja...Jogában áll hallgatni,minden,amit mond felhasználható ön ellen-nevet Laura.A csapat többi tagja lerohan,bilincs meg minden ami kell,már rajta van a férfin. Én gyorsan elteszem a fegyverem, és Laurához rohanok. Megöleljük egymást,de én csak annyit tudok kinyögni,hogy:
-Már azt hittem,hogy elveszítelek-súgom a fülébe.
-Már azt hittem,hogy elveszítesz- súgja vissza. Erre eltávolodunk egymástól,de csak egy pillanatra,mert után megcsókoltam. De mi üthetett belém? Lehet,hogy még is szeretem?

-Ohohoo-nevet hülye hangokat kiadva Tony,miközben ránk néz.
-Ziva, Dinozzo vigyétek ki!-mutatott Gibbs az el rablóra.
-Igen főnök-rántotta fel Tony az említett személyt,majd kivezették.
-Gibbs?-kérdezem kicsit ijedten,hisz mégiscsak a lányát smároltam le.
-Most erősen gondolkozok azon,hogy mi legyen veletek. Meg is van. Laura kivagy rúgva!-fordul a lányához.
-Ezt nem engedhetem! Inkább rúgj ki engem-mondtam határozottan.
-Ross mit művelsz?-néz rám kérdőn.
-Nem hagyom,hogy fel add az álmodat-nézek rá.
-Rendben Ross kérem a jelvényedet-néz rám Gibbs,én meg a kezébe nyomom a jelvényem.
-Csak annyit akartam mondani a telefonban,hogy SZERETLEK-súgom Laura fülébe,majd elviharzok.