- 17. fejezet -

- Ross -

Most az egyszer időben fel sikerült kelnem az ébresztő előtt, amit ki is kapcsoltam, hogy Sophie és Laura tudjanak aludni. Leballagtam az üresen álló nappaliba és a falnak dőlve a földre csúsztam. A mobilomat bámulva gondolkoztam, hogy felhívjam-e Gibbs-et, vagy ne. Végül arra jutottam, hogy megteszem. Tárcsáztam a számot és vártam. Először is arra, hogy Gibbs felvegye, másodszor pedig valami csodára. És természetesen a hangrögzítő kapcsol be.
- Te meg mit csinálsz? - ballag le kómásan Laura.
- Próbálok elérni valakit, aki nem veszi fel a telefont, ha csak nem te hívod - kelek fel.
- Miért akarod felhívni Zivát? - néz pöszén.
- Gibbs-et akartam hívni, de most hogy mondod Ziva is ezt csinálja - kelek fel.
- Miért is? Nem érdekes. Két óra múlva Sophie-nak bent kéne lennie az oviban, Elviszed te vagy vigyem én?
- Vigyük együtt - húzom magamhoz. - Úgyis azt hiszik, hogy csonka család vagyunk, most bizonyíthatunk - nevetek.
- Anya éhes vagyok - halljuk meg a mellettünk álló Sophie hangját.
- Tudod mit? Öltözzünk fel és reggelizzünk meg együtt az oviba menet - guggol le Lau, majd Sophie felrohan az emeletre ő pedig utána. Amíg drága feleségem a lányommal bohóckodik, elfoglalom a fürdőt, legalább most van is esélyem bejutni. Nem tudom mennyi időt töltöttem a forró víz alatt, de Laura dörömbölése zavarta meg gondolataim furcsa fonalát. Nem tudom hogy hoztam össze a poloskát a palacsintával, de megoldottam és legalább már tudom, hogy mit fogok reggelizni.
Ahogy kiléptem az ajtón Lau berohant és magára zárta. Lementem a nappaliba, ahol Sophie a kis babakocsiját tologatta. Ennek nézésével jó sokáig, vagyis addig amíg Laura le nem fáradt hozzánk.
- Mehetünk? - keresgél a táskájában.
- Persze - kapom fel Sophie-t és a kezébe adom a babáját. Beültünk a kocsiba és elmentünk reggelizni, majd bementünk az oviba.
- Szia kincsem - ad egy puszit Lau Sophie arcára.
- Sze...- guggolok le én is és kezdek bele a kis rituálénkba.
- Ret...- folytatja Laura,
- Lek! - fejezi be édes hangon a kislányunk. Pont menni készültünk, mikor valaki valamivel betörte az ablakot. Valószínűleg egy füstbomba, mert a következő pillanatban kettőig nem lehetett látni a füsttől.
- APA! ANYA! - hallom meg Sophie kiabálását. Amint kitisztult a levegő rájöttem, hogy Sophie nem csak azért kiabált, mert még sosem történt vele hasonló. Babája a földön hevert rajta egy már ismert smiley.
- Ugye nem? - hallom meg keserves hangját a mögöttem ácsorgó Laurának. Kezébe adtam a babát, és kirohantam az utcára, hátha látok valamit, de semmi. Megcsörrent a telefonom, és már automatikusan azt hittem, hogy Ari az, de nem, Gibbs hívott vissza.
- Igen? - veszem fel.
- Kissé ideges a hangod minden rendben?
- Semmi sincs rendben oké?! Egy gyilkos szabadon járkál és nála van a lányom! - ordítok idegesen a telefonba.
- Az lehetetlen, még mindig a börtönben ül.
- Lehet, hogy a főnököm vagy, de nehogy már meg akard nekem magyarázni, hogy a feleségem hallucinál és, hogy az előbb nem rabolták el a lányomat mellőlem! - vágom le a telefont. Ha valami baja esik Sophie-nak, esküszöm puszta kézzel ölöm meg azt az embert.

- 16. fejezet -

- Laura -

- Anya! Apa! - nyit be a szobánkba Sophie.
- Igen kicsim? - kérdezi Ross csukott szemmel.
- Szerintem valaki van a házban - erre mind a ketten felülünk. Kezembe fogom a fegyverem és felállok.
- Nem gondolod, hogy hagyom, hogy kimenj! - áll fel Ross is.
- Vigyázz Sophie-ra! - irányítom a lányom az apjához. Rájuk csuktam az ajtót, de még így is kihallatszott, hogy Sophie sír.
- Ugye anyu visszajön?
- Kicsikém, egészen biztos, hogy megoldja és pár perc múlva már itt is lesz. Nem lesz semmi baj - nyugtatgatja Ross, de ismerem és hallom a hangjában az aggodalmat. Lesétáltam a lépcsőn, persze a fegyver végig előttem volt. Mivel még nem rendeztük be a nappalit, ezért egyből feltűnt a walkie-talkie, ami az üres helyiség közepén hevert. Felvettem és beleszóltam.
- Haló!
- Igazán szép ez a környék nem gondolod Laura? Egy nagy családnak pont ilyen helyen kell élnie. Nem értem... Két gyerek és egy férj és még mindig csinos. Az anyád is pontosan ilyen volt. Kár, hogy már csak a lányát láthatom - nevet gonoszul Ari, messziről megismerem a hangját. - Ja és a kislányod is igazán szép. Szőke, akárcsak az apja, kíváncsi vagyok milyen lesz a következő.
- Hagyd őket békén! - sziszegem a fogaim között.
- Akadályozz meg! Egyébként tetszik ez a kis fekete mini pizsi, azt hittem 16 éves korod óta nem hordod.
Odarohanok az ablakhoz és a szemben lévő fán egy igazán ismerős alak ül.
- Hagyj minket békén! - mondom neki lassan és érthetően, mégis szörnyen idegesen, de választ már nem kapok. Ari elrohan a házak között és a hatalmas sötétben már nem is látom. Idegesen felrohanok és berontok a szobába. Mielőtt még bármit mondhatna megakadályozom.
- Sophie, kincsem maradj itt és feküdj be az ágyba, mindjárt mi is jövünk! - húzom ki a a szobából  Ross-ot. - Tudja, hogy hol vagyunk - borulok sírva a nyakába, mire erősen magához szorít.
- Szólni kéne Gibbs-nek. Nem vagy biztonságban - fogja meg az arcom, közben mélyen a szemembe néz - mire még jobban elkezdenek folyni a könnyeim. - Pontosan mi történt? - erre leveszem a kezeit az arcomról és bele adom a kommunikáló eszközt.
- Tud Sophie-ról és a kicsiről is. Mindannyiunkra vadászik...
- Nem hagyom, hogy bántson. Ígérem. De most gyere, ne hagyjuk sokáig egyedül Sophie-t - csókol meg, majd felindulunk. Benyitottunk a szobába és befeküdtünk a már alvó Sophie mellé.
- Olyan békésen pihen - igazítom rá a takarót.
- Ígérem hamarosan mi is ilyen békésen pihenhetünk. Addig pedig...
- Reméljük a legjobbakat.
- Jó éjt kicsim! - ad egy puszit a fejemre.
- Neked is.