- 15. fejezet -

- 3 évvel később -

- Laura -

- Ross, kicsit gyorsabban szenvedj, mert sose fogjuk elkezdeni a festést! - nézek hátra drága férjemre, aki a festékes vödrökkel billeg mögöttem.
- Kicsim, szeretlek, imádlak, csak egy kérdés! Miért is nem volt jó nekünk a lakásodban? - néz ki a vödrök mögül.
- Mert Sophie-nek szüksége van a térre. Nem akarhatod, hogy a lányunk egy kis lyukban legyen még minimum 13 évet. Itt a külvárosban remek helyünk lesz. A szomszédok kedvesek, a környék biztonságos, rengeteg új barátot szerezhetünk mi is és Sophie i - magyarázom értetlen páromnak a tényeket.
- Aha. Szóval te itt született feleségeket akarsz játszani? - teszi le cuccokat a tornácon, amíg kinyitom az ajtót.

- Tudod szívem, megerőltethetném magam azzal, hogy újra elmagyarázom, de nem éri meg a fáratságot - fogok meg nevetve egy vödröt, majd bemegyünk. - Most mond, hogy nem tökéletes - fordulok felé mosolyogva.
- De tökéletes. Ahogy te is - veszi ki a kezemben lévő tárgyat és a földre teszi, majd magához húz és megcsókol.
 - Szeretlek - mondjuk szinkronban.
- Valamit muszáj elmondanom. Tudod...
 - Kicsim! Már 6 éve együtt vagyunk, ebből 4 már úgy telt el, hogy igent mondtál, egyszerűen semmivel nem tudsz meglepni - húz közelebb magához mosolyogva.
- Háát... Mindjárt kiderül - nevetem el idegesen, mire amolyan "kinyögnéd végre asszony?" fejjel néz rám. - Hamarosan annyian leszünk, ahány éve házasok vagyunk.
- Szóval... Sophie-nak kis tesója lesz? - néz rám kikerekedett szemekkel, mire egy halványat bólintok. - Akkor ezért ragaszkodtál úgy ehhez a házhoz - esik le neki a tantusz, majd elmosolyodik és megcsókol.
- Akkor kezdhetjük a festést? - vigyorgok.
Természetesen ezt is elbohóckodtuk, mint úgy általában mindent, aminek nincs köze a melóhoz. Egyszer gondoltam egyet és végig húztam a festőhengert Ross hátán, mire ő is nekem támadt és festék háború tört ki.

- Néha elgondolkodom, hogy 5, 15, vagy 25 évesek vagytok-e - halljuk meg Hanna hangját az ajtóból.
- Ő kezdte - mutatunk egymásra Ross-al.
- Anyuci mindenki tudja, hogy te kezdted. Most apuci háta tiszta zöld - nevet Sophie.
- Ilyenkor hol van Tony? Tiszta nő uralom van - néz körbe Ross.
- Ott ahol McGee és Gibbs. Hozzák el a bútorokat - közli velünk az eddig is tudott tényeket Hanna.
- Srácok ilyen tempóban a jövő hónapban be is rendezhetitek a házat - nevet Ziva.
- Ne kritizálj oké? Pocsék a munka erőm - teszem karba a kezem.
- Ó tényleg? - vonja fel a szemöldökét Ross, majd lassan felém sétál. Ismerem ezt a gonosz lassított felvételt. Eldobtam a festőhengert és kirohantam a szobából Ross pedig utánam. Egészen a Sophie-nak szánt szobáig futottam, ami a négy szoba, két fürdő közül az utolsó volt. Benyitottam egyből megtorpantam.

Sírva megfordulok és az aggódó tekintetű Ross-sal találom szemben magam, aki csak erősen magához szorít.

- Anya az mi? - hallom meg a kislányom hangját magam mellől. - És miért sírsz? Valami rosszat csináltam?

- Jaj kincsem, dehogyis! Csak anyunak most egy kis időre van szüksége, hogy valamit elintézzen. Azzal ott pedig te ne foglalkozz! Valaki, aki nagyon gonosz rosszat akar nekünk - guggolok le mellé, majd magamhoz ölelem.

- Apu azt mondta, hogy a gonosz emberek nem bánthatnak minket, mert a mi szeretetünktől el menekülnek.

- És ez így is van. Soha nem engedjük, hogy elszakítsanak minket! - kapja fel Sophie-t, majd engem is magához húz.

- Na ki akarja megnézni a medencét? - kérdi nevetve Ross.

- Én! - kiáltja Sophie boldogan.

- Menjetek csak, majd utánatok megyek - adok mind a kettőjüknek egy-egy puszit az arcára. Ahogy ezt megtettem a két szöszi repülőset játszva elrohant a hátsókertbe. 

- Segítenétek ezt lefesteni? - fordulok a már mellettem álló két barátnőmhöz.

- Persze - bólint Ziva. El akartam indulni a földszinten lévő festékekért, de Hanna visszarántott és megölelt Zivával együtt. Sikeresen lejutottam a felszerelésért, majd neki láttunk a festésnek, amíg Ross Sophie-t szórakoztatta a kertben. Mikor már az egész szobára felkerült a babarózsaszín festék, kitakarítottuk a helységet, majd lementünk felügyelni a srácokra, akik időközben megérkeztek, nehogy összetörjenek valamit. Lepakoltak, majd felhordták a bútorokat, én pedig szépen dirigálva eligazítottam őket, hogy mit hova tegyenek, majd fel pakoltam Sophie dolgait, ő maga pedig lerohamozta az új birodalmát.

Befejeztük a többi szobát, majd miután mindenki elment fáradtan az ágyra dőltünk. Valahogy képtelen voltam kiverni azt a "mosolyt" a fejemből. Mindenki azt mondta, hogy csak egy "csodálója" lehetett, mert ő börtönben ül. Én is ebben reménykedek...

- 14. fejezet -

Kicsit ugrálok most az időben, de a következő résztől minden vissza fog állni :)

- 2 év múlva -

- Laura -

- Nem hiszem el, hogy fél éve tervezitek az esküvőtöket és még mindig nem választottad ki a ruhádat - mondja rosszallóan Ziva, miközben az esküvői ruhaszalon közepén állunk.
- Nem jött velem szembe a tökéletes ruha - adok egyszerű magyarázatot.
- Ma van az esküvőd Laura. Mégis meddig vársz arra a nyomorult ruhára?
- Kb. kettőig - nézek a mobilomra, aminek órája fél kettőt mutat. Ziva is és én is elkezdtünk nézelődni. Drága kísérőm minden második ruhára azt mondta, hogy tökéletes, de én... engem nem ilyen egyszerű meggyőzni. Olyan ruhát akarok, ami elegáns mégis csinos, nem túl csicsás és nem is túl egyszerű, olyan ruhát, ami...

- Tökéletes - látok meg egy ruhát leghátul.
- Meg van? - rohan oda hozzám Ziva.
- Igen. Pontosan ezt a ruhát kerestem. Szerinted Ross-nak tetszeni fog? - nézek rá reménykedve, hogy igent mond, mert ez a ruha utoljára 7 évesen jött velem szembe az egyik álmomban. Mellesleg pedig majdnem ugyanolyan, mint amilyen anyáé volt.
- Az fog tetszeni neki, aki a ruhában van - mosolyog. Megvettük, majd a hozzáillő cipőért indultunk. Miután már tényleg minden megvolt apuhoz vettük az irányt. Bementünk a házba, vagyis csak én, mert Zivának még volt egy kis dolga. Drága apukám viszont nem talált jobb elfoglaltságot, mint fel-alá rohangálni a nappaliban.<br />
- Szerinted ha haza megyek ott is ez fogad? - kérdezem nevetve.
- Szia kicsim! - ölel meg. - Ugye tudod, hogy fél négy van?
- Most már igen. De ne izgulj elkészülök időben - indulok a régi szobámba. Megmostam a hajam és felöltöztem. Épp a hajszárítóért nyúltam, mikor kopogtak. - SZABAD! - kiabálok ki.
- Csak én vagyok. Hoztam neked valamit, ami még...- vesz egy mély levegőt. - Anyádé volt - ad a nyakamba egy nyakláncot.

- Köszönöm - ölelem szorosan magamhoz. Érzem, ahogy egy könnycsepp végigfolyik az arcomon. - Segítenél elkészülni? - nézek rá. - Mikor kicsi voltam mindig olyan ügyesen csináltál nekem hajat - elmosolyodik és bólint. Megcsinálta a hajamat, majd én a sminkemet. Olyan jó volt, hogy... Olyan jó, hogy itt van. Anyu mindig mondogatta nekem, hogy egy nap rámtalál a szőke hercegem. Pont annyi idős volt, mint most én, mikor apa elvette. Aztán eltelt 13 év és megölték. Amikor valamit elszúrtam mindig azt mondta: Majd megoldjuk... Ketten együtt?  én pedig válaszként csak mosolyogta ennek a mondatnak a kíséretében: Örökké... Ki hitte volna, hogy az örökké ilyen rövid ideig tart.
- Nagyon hiányzik? - ül le mellém apa.
- Az anyám volt... Mindig hiányozni fog.
- Ha itt lenne nagyon büszke lenne rád. Az én kicsi lányom ma férjhez megy.
- A te kicsi lányod már 21 éves. Már nem kell rá vigyáznod. Ott van helyette a kisunokád - ölelem meg mosolyogva.
- El sem hiszem, hogy már két éves a kis Sophie... Őt is olyan hamar el fogom veszíteni, mint téged.
- Jaj apu, én mindig itt leszek neked. Mindig a te kicsi lányod maradok - ölelem meg. - Szeretném, ha te kísérnél az oltárhoz - válok el tőle mosolyogva, de szemeim kissé nedvesek a könnyektől.
- Persze kincsem - puszilja meg a homlokom.
- Kop-kop - halljuk meg Ziva hangját a nyitott szobaajtómból. - Itt az idő...
(kicsit visszamegyünk az időben, hogy lássuk mit alkot a vőlegény)
- Ross -
- El sem hiszem, hogy Laura csak most veszi meg a ruháját - nevet Tony.
- Ja én sem. A fekete-fehér vagy a fehér-fekete nyakkendő legyen? - teszem a nyakam elé az egyiket, majd a másikat.
- Ember, az a két nyakkendő ugyanolyan... Izléstelen. Vedd fel ezt! - ad a kezembe egy sötét vörös darabot. Ahogy állítgattam kopogtak.
- Szia bátyus! - ad egy puszit az arcomra Hanna. Időm nem volt köszönni neki, mivel elrohant, egyenesen be Sophie szobájába.
- Hanna! - kiabálja boldogan édes hangján a lányom. Imádja Hanna-t, mindig ő vigyáz rá, amíg mi az ügynökségen vagyunk.
- Ha már itt vagy segíthetnél - dőlök az ajtófélfának. - Már három ruhát akartam ráadni, de egyiket sem volt hajlandó felvenni - mutatok az ágy szélén heverő kis ruhákra.
- Csodálkozol? Azokat a ruhákat én sem venném fel a helyében - nevet. - A szekrényben még bent vannak Laura régi ruháji ugye? - áll fel, majd elsétál.
- Ugye nem csak én nem tudom, hogy mit akar? - teszem arrébb a ruhákat, majd leülök.
- Nem apuci - válaszolja, miközben a játékát nyomkodja. - Anyuci hol van?
- Anyuci ruhát vesz magának az esküvőre.
- Eszküvő? - néz fel. - A mi?
- Tudod kincsem, apuci nagyon szereti anyucit, ezért úgy döntött, hogy örökre együtt marad vele - fogom meg az egyik aprócska kezét.
- Akkoj mi... - számol az ujjain. - hájman öjökje együtt majadunk?
- Igen kincsem. Örökre - adok egy puszit a homlokára, majd felállok, ő pedig tovább játszik. Pár perc múlva csak azt látom, hogy Sophie az ajtó felé pillant.

 - Juha! - tapsikol.
- Na látod? Én tudom, mit szeret a bátyám lánya - nevet, majd elkezdi Sophie-t öltöztetni.


- Laura/Ross -

Laura: Ez gyönyörű! Itt állok az esküvőm színhelyének kapujában és nem merek bemenni. Ez lenne életem legszebb napja, de képtelen vagyok bemenni.
- Elnézést! - hallok meg egy női hangot magam mögül.
- Igen? - fordulok meg. Mögöttem egy nő és egy férfi áll alkalmi ruhában.
- Egy esküvőre érkeztünk. Talán lekéstük? - kérdezi a férfi.
- Lehet, nem tudom. Most tart egy.
- Mi a vőlegény szülei vagyunk. A neve Ross. Nem tudod, hogy esetleg ki az a lány, akit elvesz? - fürkészi a tekintetem a nő.
- É-én vagyok - dadogom. - Maguk Ross szülei? De... Honnon tudtak az esküvőnkről?
- Hanna szólt nekünk. Szóval te vagy Laura? - mér végig. - Anno jobb ízlése volt a fiúnknak - vigyorog.

Ross: Hol van Laura? - kérdezem cseppnyi aggódással a hangomban Zivától.
- Mindjárt megnézem - karol bele a húgomba, majd kimennek.

Laura: -Lau! - hallom meg Hanna hangját. Nem is baj, hogy jött, mert körülbelül fél percet bírtam volna, majd megfojtottam volna a nyápicokat. - Anya, apa! - kerekednek el a szemei.
- Kicsim! - ölelik meg egyszerre, de drága barátnőm nem öleli vissza őket. - Nem is említetted, hogy a bátyád egy utcalányba szeretett bele.
- Ennyi! - akarok nekik rontani, de apu érkezik meg.
- Minden rendben kislányom? És maguk meg kik?
- A vőlegény szülei és...
- Mindegy. Menjenek be, üljenek le! - az anya egyszer még végig mér, majd bevonulnak Hanna-val és Zivával együtt. - Mehetünk? - néz rám apa mosolyogva. Belé karolok, majd lassan besétálunk a zenére. Megállok Ross-al szemben, aki csak a szüleit képes bámulni.
- Te tudtál erről? - suttogja.
- Ugyan már! Egy utcalány honnan tudta volna?! - suttogom idegesen.
- Sajnálom... - kezdi el a mondandóját, de a lelkész félbeszakítja .  Elmondja a mondandóját, majd a lényegnél Ross halványan elmosolyodik.
- Ross elfogadod hites feleségedül ezt a nőt?
- Igen - mondja határozottan, mégis lágyan.
- És te Laura elfogadod hites férjedül az itt megjelent Ross-ot?
- Igen - mosolygok, miközben egymás ujjaira húzzuk a gyűrűket.

- Mostantól önök ketten férj és feleség. Megcsókolhatja a menyasszonyt - jelenti ki, mire Ross habozás nélkül szenvedélyesen megcsókol.

- 13. fejezet -

- 1 hónap múlva -

- Laura -

Kontrollra járkálni a meló helyett, nem a kedvenc elfoglaltságom. Ráadásul mostanában olyan pocsékul érzem magam reggelente, hogy leírhatatlan. Ross minimum óránként telefonál, hogy jól vagyok-e. Édes tőle, hogy így aggódik, de néha még én magam sem tudom, hogy jól vagyok-e, vagy sem.
Az ügyben sem jutottunk előrébb, Ari már számtalanszor lecsapott az elmúlt hónapban. Nem is tudom, kit féltsek jobban. Apát, Ross-ot, vagy magamat. A pestises dolog óta nem voltam dolgozni, kezdek belezizzenni az otthonlétbe.
Most hol vagyok? Épp a kórházban várom az eredményeimet. Egy asztalon ülök és bambulok ki a fejemből. Sose szerettem itt lenni... A nagy nyüzsgés, a sok vizsgálat, gyakran rengeteg sírás. Borzalmas. Nap mint nap látok hullákat, vagyis csak láttam, mert mint említettem már kényszer szabadságra küldtek. A lényeg, hogy utálok itt lenni.
- Miss Marano itt vannak az eredmények - jön be egy nővér és őt követve egy orvos. Nem szólok semmit, csak kérdőn nézek, hogy bökje már ki, amit akar.
- A pestisnek nyoma sincs. És a kicsiben sem tett kárt - lép mellém az orvos.
- Az jó és... Várjunk csak! Azt mondta, hogy a picinek? - kerekednek el a szemeim.
- Igen. Csak tudta, hogy gyermeket vár, hisz már túl lépte az 1 hónapot.
- Nem, ez nekem merőben újdonság - mondom, de valószínűleg az orvos is látja rajtam, hogy szikrát sem kapok. Úgy éreztem hirtelen, egy világ omlott össze bennem. Alig 19 éves vagyok, ahogy Ross is. És még nem is tudja. Apám pedig valamelyikünket tuti lelövi, ha ez kiderül.
- El kéne végeznünk még néhány rutin vizsgálatot, hacsak nem akarja el vetetni a babát - néz rám kérdőn a nővér.
- A baba marad - jelentem ki. - Ami pedig a vizsgálatokat illeti... Remélem ráér egy másfél órát, mert közölnöm kéne az apával, hogy apa lesz - veszek egy mély levegőt.
- Tudom milyen érzés - fogja meg a vállam. - Menjen csak! Én pedig beírom magát délután 1 órára - gépeli be az időpontom. Felpattanok, majd az ajtó felé veszem az irányt.
- Köszönöm! - nézek vissza egy pillanatra, mire a nővér biccent egyet a fejével. Kilépek az ajtón és egyenesen kimegyek a parkolóba a kocsimhoz. Az ügynökségre hajtok, majd felmegyek az irodához.
- Szia Ziva! - köszönök az egyetlen ottlévőnek.
- Szia Laura! Te meg mit keresel itt? - néz fel a gépéből.
- Az a helyzet, hogy Ross-hoz jöttem - dördelem feszülten az ujjaim.
- És mégis miért keresel? - ölel meg hátulról az említett. Nyelek egy nagyot, majd felé fordulok.
- Beszélnünk kell! - nézek rá komolyan, mégis aggódóan.
- Rendben - húz félre az asztalához. Sóhajtok egyet, majd próbálok kinyögni valami értelmeset, csakhogy nem jött ki hang a számon. Ross megfogja a vállam, majd közelebb húz magához. Ölelésében sikerül kinyögdécselnem, amit akarok.
- Terhes vagyok - suttogom elhaló hangon.
- Mi? - néz rám tágra nyílt szemekkel.
- Nem óhajtom újra kimondani - folyik le egy könnycsepp az arcomon, amit Ross hüvelykujjával le is töröl, majd megcsókol.
- Shh! Nincs semmi baj! - néz mélyen a szemembe. - Gibbs-nek elmondtad már?
- Hallasz kiabálást vagy csapkodást? Esetleg éppen rohansz az életedért? - vonom fel a szemöldököm.
- Ezek szerint nem szóltál még neki - nevet fel keservesen. - Mi lenne, ha ebéd mellett közölnénk vele? - erre csak bólintok, mire ő elindul a lift felé.
- Hova mész? - kiáltok utána.
- Foglalok asztalt a babázóban! Vagyis az étteremben - javítja ki magát, majd elrohan.
- Mit mondtál neki, hogy így össze van zavarodva? - kérdi nevetve Ziva.
- Terhes vagyok - erre Ziva szemei elkerekednek, talán jobban is, mint mikor Ross-al közöltem.
- És Ross az...
- Igen. És nem Gibbs még nem tud róla - fogom a fejemet.
- Miről nem tud Gibbs? - áll mellém apa.
- Arról, hogy... Öhm... Hogy ma együtt ebédelünk. Te, Ross és én - vigyorgok idegesen, mire apa kicsit furán néz rám. Épp nyitni akarja a száját, gondolom hogy megkérdezze, mégis mi bajom van, de áttér a "Ross ilyenkor jól vagy?" verzióra. Mert drága barátom ebben a pillanatban borult ki a liftből, és ahogy meglátta aput vissza akart kúszni.
- Gondolom az ebédnél erre is magyarázatot fogok kapni és arra is, hogy miért vagy ilyen ideges - vonja fel a szemöldökét. Elindultunk az étterembe, de én mondom, ilyen csend még nem uralkodott a kocsiban. Bementünk és elfoglaltuk a helyünket.
- Ne kíméljetek! - teszi le az étlapot.
- Tudod az úgy volt, hogy... Öhm... Nem tudom hogy kéne elmondani, ezen még nem gondolkodtam.
- Csak tépd le a hírről a ragtapaszt! Mikor kicsi voltál én is mindig ezt csináltam, mikor anyáddal közöltem valamit.
- De ezt a ragtapaszt nem szabad letépni, mert a seb csak még csúnyább lesz és...
- És lehet, hogy rajtam lesz - szakít félbe Ross. - Én nem akarok ilyen sebbel élni, nem csináltam semmi rosszat, a lánya hibája!
- Ne szakíts félbe és ne próbáld menteni a bőrödet!
- Ugye tudod, hogy szeretlek - teszi kezét a combomra.
- Ez már a szokottnál is személyesebb - ingatja a fejét apa. - Fiú vagy lány? - erre a kérdésre mind a kettőnk szeme elkerekedik.
- Nem is vagy ideges? - néz csodálkozva Ross apára.
- Te minek hívnád azt, hogy mindjárt belefojtalak a pezsgőbe? De már a szomszéd asztalnál lévő bárddal is szemezek - vonja fel a szemöldökét, erre Ross mint aki szellemet látott, elfehéredett és gyorsan kezdte venni a levegőt.
- Te nyugodj meg! Te ne gyilkolj! És szálljunk kocsiba! - állok fel. Elvittek a kórházba, majd visszamentek az irodába.
Beléptem az orvosi szobába, felakasztottam a táskám, majd felültem arra a fehér kivizsgáló asztalkára. Az orvost észre se vettem csak akkor, mikor megfordult.
- Ön nem Dr. Blue.
- Ez remek meglátás, mivel én Dr. David vagyok. A kollégámnak dolga akadt - lép közelebb hozzám. - Szóval... Meséljen nekem valamit, amíg előkeresem az anyagait. Mondjuk mi van az ügynökségen?
- Honnan tudja, hogy hol dolgozom?
- Ismerem a munkatársait. Anthony, Timothy, Gibbs és a drága kis húgom...
- Ari?! - pattanok fel idegesen, mire egy szikével felém indul.
- A kicsi Lau felnőtt. És pontosan ugyan olyan, mint az anyja - lép még közelebb. Hirtelen kopogást hallunk meg.
- SEGÍTSÉG! SEGÍTSÉG! - kiabálok. Valaki elkezdi püfölni az ajtót, ami egy kis idő múltán betörik. Ross idegesen nekiesik Ari-nak, segíteni akarok, de Ross nem hagyja. Nehezen, de sikerül összebilincselnie Ari kezeit. Felhívjuk apáékat, akik elviszik, de előtte még valamit a táskámba csúsztat, ami pont a kéz magasságáig lóg le. Ahogy kiviszik odaszaladok, hogy megnézzem mi az.

Még találkozunk!

- Én nem hinném - veszi ki a papírt a kezemből Ross, majd megcsókol. - Szeretlek!

- Én is téged. De ugye tudod, hogy nem adja fel?

- Amíg együtt vagyunk... - fogja meg az állam óvatosan. - Nem kell félned semmitől - csókol meg újra.