Búcsúzó

Ez a nap is elérkezett... Mondhatni már a második blogomat "temetem el", és ez valamilyen szinten büszkeséggel tölt el, de némileg fáj is. Fáj a gondolat, hogy vége van, fáj, hogy többet valószínűleg egy betűt nem írok ide. De úgy gondolom, hogy megérdemlitek, hogy elmondjam nektek, honnan is jött az ötlet...
A kis Klau odavolt (vagyis van) egy sorozatért, aminek a címe NCIS. Megfogta őt McGee esze, Abby bolondsága, Ziva bátorsága, Gibbs ereje és Tony, nos úgy mindenével. A kis kb. 13 áves lány minden este hétkor leült és végig nézte a filmet és ábrándozott, hogy milyen jó lenne különleges ügynöknek lenni, ekkor még nem tudta ő sem, de már megszületett Laura különleges ügynök is. Eltelt egy év és még mindig nem adta fel az álmát, hogy egy nap olyan lesz mint ők. Amint rájött, hogy ez szinte lehetetlen gondolkozni kezdett. Az órák közben is agytekervényei nyikorgásától volt hangos a terem. Aztán elkezdett írni egy blogot a kedvenc bandájáról és végül arra jutott, hogy így az lehet ami akar, ezért megvalósította álmát.

Meg kell nektek köszönnöm, hogy végig követtétek botladozásom a nyomozás világában. Elkaptatok, ha feladtam volna. Ha úgy vesszük, csak miattatok folytattam és fejeztem be ezt a blogot is. És ezúton szeretném megköszönni mindenkinek, hogy támogatott. De a legnagyobb köszönetek tulajdonosait mégiscsak meg kell említeni... Először is Raminak tartozom hatalmas hálával, mert mindig támogatott. Szeretlek én bolond, bölcs barátnőm <3 Aztán volt nekem egy folyamatos kommentelőm Judit, aki mindig tartotta bennem a lelket. Hanna, Szuzi, Fanni mellettem álltatok ebben a blogban is és ezt is köszönöm.
Ezt a blogomat is hasonló kép sikerült befejeznem, mint az R5 Forever-t... Milliószor gondolkoztam azon, hogy hagyom a francba az egészet, de valamiért nem tettem. És most hogy ezt a bejegyzést írom, egy kicsit sem bántam meg. Őszintén kijelenthetem, hogy ez a blog... eddigi írói munkásságom alatt a legnépszerűbb, amit megint csak nektek köszönhetek.

Hogy ti is lássátok miért is hálálkodok ennyit, ezért egy kis jelenlegi állást is felvázolok:

Feliratkozóim: 22
Oldalmegjelenítés: 9140
fejezetek száma: 20+epilóg
Országok, ahol olvassák: Magyarország, Egyesült Államok, Indonézia, Románia, Szlovákia, Németország, Oroszország, Hollandia,Vietnam, Egyesült Királyság
Megjegyzések: 57


Egyébként tervezek új blogot nyitni, amit 2015-ben fogok publikálni. Addig is egy nagy ölelés mindenkinek így búcsúzóul:

Ezer csók és ölelés...

Epilóg

"... Az idő a születés és a halál között igen rövid. Ziva David különleges ügynök örökké a szívünkben fog élni és biztat majd minket, hogy sose adjuk fel..." - fejeződik be a búcsúztató szöveg, immáron a mi nyelvünkön is. Úgy van Izraelig repültünk társunk kedvéért. Néma csendben sétáltunk a gépünkhöz. Laura és Hanna zokogva borultak a székbe, Tony-n pedig még mindig látszódik, hogy alig akarja elhinni ezt az egészet. McGee a laptopjába bújva igyekszik elterelni saját figyelmét, Doki Abby-t vígasztalva ücsörög, Palmer pedig maga elé bambulva pihenteti még ki nem készült agysejtjeit. Gibbs meg csak bámul ki az ablakon. És amit ti is tudtok az az, hogy én mit csinálok, mesélem a történetünk végét... Jól halljátok, vége van. Ahogy leszáll a gép mi búcsút veszünk egymástól és éljük tovább saját életünket. De addig is elárulom érdekes életem utolsó tényét... Mi mindig egy csapat leszünk, történjen bármi is. És...
- Anya, anya! - szakít félbe kislányom kirohanásával. Laura letörli a könnyeit és mosolyogva Sophie-ra néz. - Lehetek én is különös ügynök? - néz anyjára boci szemekkel, mire mindenki elmosolyodik egy kicsit, mind a használt szón, mind a kérdésen. Drága feleségem minden erejét összegyűjtve készül választ adni.
- Sophie...- kezd bele, mire lányom szeme felcsillan. - Nem.
És az egész kezdődik előröl, de ahhoz a sztorihoz már másik kommentártort kell keresniük.
- Min gondolkozol Ross? - szegezi nekem a kérdést Tony.
- Csak azon, hogy... Vajon milyen lesz az életünk ezek után.
- Olyan, mint eddig, csak más - jelenti ki Palmer.
- De valamit meg kell, hogy ígérjetek - néz körbe Abby, mi pedig csak kérdőn pislogunk rá. - Soha ne hagyjatok magamra...
- Abby, mi mindig itt leszünk, ahogy Ziva is. Egy csapat voltunk, vagyunk és leszünk is. És ezen senki nem fog tudni változtatni....

- 20. fejezet - (Egy utolsó lélegzet/ 2. rész)

- Ross -

- Még te tanítottál meg egy kicsit olaszul, így ezen a nyelven búcsúzom most el tőled... - néz mereven Ari Zivára, aki becélozza testvérét. - Addio Ziva... - mondja utolsó mondatát, aminek végén Ziva lő, Ari pedig a földre rogy, viszont nem csak őt találták el. Ziva után kapva ereszkedek le vele a földre. Vére lassan folyik végig a kezemen, majd a földön. Néma csendben felállok és körbenézek, de a terrorista csapatból csak a halott vezető van még itt.
- Vége van... - jelenti ki Gibbs.
- Ez... Nekem most túl sok - ejtem le lassan a fegyverem.
- Ross... - fogja meg a vállam Gibbs.
- Ez akár én, te, vagy Laura is lehetett volna! Úristen, Laura... Be kell hozzá mennem, de nem hagyhatlak itt.
- Ross! Menj!
- De....
- Ez parancs volt! - erre bólintok és elrohanok. A kórház nagyon messze van a tartózkodási helyemtől, így fogtam egy taxit. Elhadartam a címet és kicsit meg is sürgettem a taxist. Ahogy végignéztem magamon elszörnyedtem. Kezem és fehér pólóm véres, a víz kiver és mindjárt elhányom magam. Viszont nem volt sok időm ezzel foglalkozni, mert ahogy megérkeztünk fizettem és kipattantam a kocsiból. A recepcióhoz készültem, de mivel kiszúrtam McGee-t a folyosón, így erre nem volt szükség. Tim ahogy meglátott mély levegőt véve kezdett el felém lépkedni.
- Ez már most rosszul néz ki - mondom, ahogy mellém ér.
- Most hozták ki a műtőből.
- MI?! Miért műtötték?!
- Ross a baba... Már nem tudták megmenteni. Túl erős volt az ütés, amit kapott - erre berohantam a kórterembe, ahonnan McGee-t láttam előtte kilépni. Laura sápadtan feküdt a kórházi ágyon.
- Mitől vagy tiszta vér? - hallom meg magam mögül Tony hangját. Ebben a pillanatban esett csak le, hogy nekem kell elmondanom nekik. DiNozzo felé fordultam, és tippem szerint az arcomról lesült minden, amit mondani akartam. - Azt mondta... ha feladod már esélyed sincs újra kezdeni, de ha harcolsz, nincs is rá szükséged - dől a falnak, majd lassan a földre csúszik.
- Csodálatos nő volt. És nagyon szeretett téged - lépek a csaphoz és nézem, ahogy a csobogó víz lassan pirossá válik.
- Az. És...
- Mr. Lynch? - lép be egy fehér köpenyes alak.
- Igen? - fordulok felé.
- A felesége állapotáról jöttem tájékoztatni.
- Hallgatom - pillantok Laurára.
- Napok kérdése és felébred, de a kis gyerek elvetélt - közli ridegen.
- És a lányom hol van? - állítom meg mielőtt kimenne.
- A húgánál, itt a folyosón - megy ki, majd én is kirontok a kórteremből.
- Hanna! - ölelem meg a kishúgom, majd a kezembe veszem Sophie-t.
- Jobban van?
- Napok kérdése és felébred, viszont Ziva... - erre ijedten fürkészni kezdi a tekintetem. - Meghalt...

- 19. fejezet - (Egy utolsó lélegzet/ 1. rész)

- Laura -

Kirohantam az épületből és a belváros sikátoros része felé futottam. Fejemben cikáztak a gondolatok, hogy vajon megölik-e a lányomat vagy sem. Ha most megtalálom Arit, akkor nem éli meg a holnapot. Rengeteget edzek, de érzem, hogy ez a futás nem tesz jót egyik részemnek sem. Átrohantam az úton, ahol kis híján elcsapott egy kocsit, de mindez engem mit sem érdekel, hiszen az egyetlen kicsi lányom veszélyben van. Befordultam az egyik sarkon, ahol valamivel könnyebb lett a zsebem. Na most Ross még idegesebb lesz, mivel kiesett a mobilom a zsebemből. Megpillantottam egy ismerős alakot és igyekeztem ennek hatására még gyorsabban haladni. Ari nem mozdult, csak állt ott, mint egy darab fa és a Sophie-t sem tartotta a közelében. Mereven nézett rám és várta, hogy odaérjek. Amint ez megtörtént kirúgta a lábam én pedig a földre esve levegőért kapkodtam. Beráncigált a sikátorba, majd onnan be egy omladozó ház tömbbe. A földre lökött, így megpillanthattam egy rozoga ajtó mögött az apró lila szívecskés cipő párocskát.
- Sophie! - kiáltom el magam, miközben felpattanok és berúgom az ajtót. Viszont Sophie nem volt ott, csak a cipői.
- Azt hiszed, hogy ilyen könnyen megtalálod? - lép mögém gonosz kacajjal Ari.
- Kérem vissza a lányomat! - sziszegem a fogaim között.
- Szerezd meg, ha tudod!


- Ross -


A kocsival igyekeztem átsuhanni a hatalmas forgalmon, ami nem igazán jött össze, ezért szinte kitépve a kocsiajtót szálltam ki a járműből. Messziről láttam, hogy a többiek is igyekeznek átjutni a dugón, de ez most a legkevésbé sem érdekelt, inkább elkezdtem rohanni. Az egyik saroknál megtaláltam Laura telefonját, így még inkább elkezdtem rohanni. Az első sikátorhoz érve körbenéztem, hátha látok valakit, de semmi. Legbelül viszont éreztem, hogy itt vannak, így hát bementem és befordultam az ajtó nélküli ház résen. Vettem egy mély levegőt még mielőtt tovább indultam volna és ahogy lépni készültem, valaki elkapta a karom. Idegesen kaptam hátra a fejem, de legnagyobb szerencsémre Ziva állt mögöttem. Tovább akartam indulni, azzal a tudattal, hogy fedez engem, de elém állt.
- Had öljem meg én - néz rám határozottan.
- Ziva ez az ember...
- Tudom mit tett. De miattam nem halott még, ezt rendbe kell hoznom!
- Itt leszek mögötted - teszem a vállára a kezét. Elindulunk és egy szoba mellett haladunk el, amiből sírás hallatszik ki. Zivára nézek, aki bólint, hogy törhetem az ajtót. Nem volt túl nehéz dolgom, mert a zsanérok már nem tartották a súlyos tárgyat túl erősen. A sarokban Sophie kuporgott, térdét szorosan magához szorítva. Szőke haja kócos volt, ruhája pedig több helyen szakadt, nyilván a ráncigálástól. szívem majd megszakadt, hogy így kell látnom az egyetlen kislányom. Odarohantam hozzá és ölbe vettem. Ziva szólt Tony-nak, aki a csapat többi tagjával együtt. Akartam nekik szólni, hogy vigyék innen Sophie-t egy biztonságosabb helyre, de egy hangos és szívbemarkoló női sikoly megakadályozott. Gibbs kezébe adtam a kis szőkeségem és a hang irányába rohantam. Berontottam egy hatalmas helyiségbe, ahol Laura támaszkodott szinte már összerogyva, a hasát fogva a falnak. Odasiettem hozzá és abban a pillanatban éppen hogy engem elkapva összeesett.

 Egy könnycseppet véltem felfedezni az arcán, ahogy lassan végigfolyik rajta. Hüvelykujjammal letöröltem és kiabáltam Tony-nak.
- Vigyétek őket a kórházba! Amint tudok én is megyek - állok fel a feleségem mellől.
- Te hova akarsz menni? - néz rám Gibbs.
- Még az épületben van.
Tony és McGee elvitték a lányokat, mi hárman pedig tovább mentünk. Fegyverrel a kezünkben, néhol gyors, néhol lassú léptekkel haladtunk. Egy alakot láttunk kirohanni a kijáraton. Utána futottunk és Ari már a tűzlétráról nézett le ránk. Egyből rászegeztük a fegyvert mind a hárman, de ő ezzel mit sem törődve nevetve dőlt a korlátnak.
- Tudod Ross, nagyon hasonlítasz Gibbs-re. Ő is ugyanilyen tehetetlen, ha a családjáról van szó - nevet gúnyosan. Ha nem Ziva lenne az, akinek le kéne lőnie, akkor már a fejében lenne a töltény.
- Hárman vagyunk ellened! Esélyed sincsen! - kiabál Ziva. - Lásd be Ari, vége van...
- Tényleg? - vonja fel a szemöldökét, majd csettent egyet. A tetőről fegyveresek bújnak elő és a célzó fény egy ügynökre mutat...