- 18. fejezet -

- Laura -


Kirohantam Ross után az utcára. Hirtelen még nem is tudatosult bennem semmi sem. Ez az egész olyan... Zavaros. Ugyan még az agyam nem, de a lelkem felfogta a történteket. Megláttam Ross-ot, a könnyes szemeit, ez volt az a pillanat, amikor már nem bírtam és elkezdtem zokogni.
- Megtaláljuk. Ígérem - lép hozzám közelebb, viszont én hátrálok. - Laura én...
- Nincs szükségem se a sajnálatodra, se az ígéreteidre! Nekem csak Sophie-ra van szükségem... - ordítom, de a végére elhal a hangom.
- Előkerül, ebben biztos vagyok. Majd mi ketten előkerítjük - fogja meg a kezem.
- Próbálsz nagyon magabiztos lenni, csak valamit nem veszel észre
- És mi lenne az? - kérdezi flegmán.
- Hogy amióta egymás mellett vagyunk, az egyébként is pocsék életünk...
- Még rosszabb. Ezzel azt akarod mondani, hogy elkéne válnunk?
- Egyenlőre csak annyit akarok mondani, hogy ez BAROMIRA NEM FER! - ordítom sírva.

- Ez az egész most csak azért tűnik ilyen vészesnek, mert ilyen állapotban vagy és mert Sophie eltűnt. De én tudom...- vesz egy mély lélegzetet. - Hogy együtt megoldjuk, mert az hogy néhány éve nem rohantam el az ügynökségről, életem legjobb döntése volt - ölel magához. Át fut a fejemben az eltelt évek minden kínja. És felmerül bennem a kérdés "Megéri?"
- Sajnálom...
- Nincs miért bocsánatot kérned. És most gyere! - száll be a kocsiba.
- Hova?
- Bemegyünk az ügynökségre - jelenti ki. Beszálltam mellé az anyós ülésre, majd elindultunk. A sírást, az idegeskedést és a gyűrűm piszkálását képtelen voltam abbahagyni, így az egyetlen ésszerű megoldáshoz fordultam, elkezdtem kutakodni a kesztyűtartóban.
- Mit keresel? - kérdezi meg Ross, miután már majdnem mindent kiszedtem, ami a kis tartóban megtalálható volt. - Ha nem mondod el, akkor nem tudok segíteni - ingatja a fejét.
- A táskámban van - esik le a tantusz, hogy hová tettem. Megfogtam a nyugtatóval teli dobozt és a kezembe borítottam belőle, majd beszedtem.

- Ezt most tegyek úgy, mint aki nem látta? - lepődik meg a mellettem vezető férjem, de nem válaszolok, csak bámulok kifelé az ablakon. - Mióta szedsz gyógyszereket?
- Azóta, hogy anya meghalt. Azért nem mondtam el, mert nem rendszeres, csak néha szükséges, hogy...
- El kellett volna mondanod. Társak vagyunk, de ha ez nem elég, akkor férj és feleség. És tudod ez...
- Tessék? - szakítom félbe Ross-ot a telefonom felvételével.
- Úristen Laura minden oké? Olyan a hangod, mint aki...
- Sophie-t elrabolták - sírok továbbra is. Közben megérkeztünk az ügynökségre, ezért Hanna gyors és ijedt beszédét kinyomtam. Kiszálltam a kocsiból és mit sem törődve azzal, hogy Ross még le sem állította teljesen a motort. berohantam az épületbe, és a lépcsőházhoz rohantam, mert a liftünk mostanában nem engedelmeskedik nekünk. Kettesével szedtem a lépcsőket és nem igazán néztem az orrom elé, talán ez volt az oka, hogy az igazgatóba ütköztem.
- Laura? - néz rám csodálkozva.
- Elnézést, csak rettenetesen sietek - fojtom vissza újra és újra előtörni készülő zokogásom. - Ha megbocsájt...
- Persze menj csak - int, mire elviharzok mellettem. Szinte kiesek az ajtón, egyenesen be az irodába. Tony és McGee valamit épp nagyon tárgyalnak, Ziva meg telefonál. Az asztalomhoz futok, és levágódok elé. Bekapcsolom az asztali gépemet, és elkezdek keresgélni a fiókomba. Előveszem a fegyverem és a képernyőre pillantok. Látszódhat rajtam, hogy valamit mondani akarok, csak nem jön ki hang a számon. Szemeim újból könnyekkel telnek meg és legszívesebben kihajítanám a monitort az ablakon.
- Minden rendben van Lau? - néz rá, ijedten Ziva, mire csak megrázom a fejemet és a képernyőmre mutatok, aminek hátterén Ari van a lányommal a kezében. Közben Ross is befutott és ahogy meglátta azt amit én, egyből tiszta düh ült ki az arcára.
- Kinél volt utoljára a számítógép?! - kérdi idegesen.
- Elvitték javíttatni és ma reggel hozták vissza. Talán 15 perce - válaszolja Tony. - Mi van veletek? Olyanok vagytok, mint akik valamit elvesztettek - néz ránk érdeklődő fejjel., de válaszolni nem tudtunk, mert apa rohant le a lépcsőn.
- Egy raktárnál látták utoljára Ari-t, egy kis szőke lányt ráncigált maga után - áll meg, de még levegőt sem kap rendesen.
- Sophie... - nézünk egymásra Ross-al.
- Pontosan hol? - kérdem és hangomon meglehetősen erősen kihallatszik, hogy a remény utolsó szikráját pillantottam meg.
- Belváros, a sikátoros területen - jelenti ki, én meg felkapom a fegyverem és elrohanok. Ha most nem találjuk meg Sophie-t, akkor lehet, hogy sohasem...