- 13. fejezet -

- 1 hónap múlva -

- Laura -

Kontrollra járkálni a meló helyett, nem a kedvenc elfoglaltságom. Ráadásul mostanában olyan pocsékul érzem magam reggelente, hogy leírhatatlan. Ross minimum óránként telefonál, hogy jól vagyok-e. Édes tőle, hogy így aggódik, de néha még én magam sem tudom, hogy jól vagyok-e, vagy sem.
Az ügyben sem jutottunk előrébb, Ari már számtalanszor lecsapott az elmúlt hónapban. Nem is tudom, kit féltsek jobban. Apát, Ross-ot, vagy magamat. A pestises dolog óta nem voltam dolgozni, kezdek belezizzenni az otthonlétbe.
Most hol vagyok? Épp a kórházban várom az eredményeimet. Egy asztalon ülök és bambulok ki a fejemből. Sose szerettem itt lenni... A nagy nyüzsgés, a sok vizsgálat, gyakran rengeteg sírás. Borzalmas. Nap mint nap látok hullákat, vagyis csak láttam, mert mint említettem már kényszer szabadságra küldtek. A lényeg, hogy utálok itt lenni.
- Miss Marano itt vannak az eredmények - jön be egy nővér és őt követve egy orvos. Nem szólok semmit, csak kérdőn nézek, hogy bökje már ki, amit akar.
- A pestisnek nyoma sincs. És a kicsiben sem tett kárt - lép mellém az orvos.
- Az jó és... Várjunk csak! Azt mondta, hogy a picinek? - kerekednek el a szemeim.
- Igen. Csak tudta, hogy gyermeket vár, hisz már túl lépte az 1 hónapot.
- Nem, ez nekem merőben újdonság - mondom, de valószínűleg az orvos is látja rajtam, hogy szikrát sem kapok. Úgy éreztem hirtelen, egy világ omlott össze bennem. Alig 19 éves vagyok, ahogy Ross is. És még nem is tudja. Apám pedig valamelyikünket tuti lelövi, ha ez kiderül.
- El kéne végeznünk még néhány rutin vizsgálatot, hacsak nem akarja el vetetni a babát - néz rám kérdőn a nővér.
- A baba marad - jelentem ki. - Ami pedig a vizsgálatokat illeti... Remélem ráér egy másfél órát, mert közölnöm kéne az apával, hogy apa lesz - veszek egy mély levegőt.
- Tudom milyen érzés - fogja meg a vállam. - Menjen csak! Én pedig beírom magát délután 1 órára - gépeli be az időpontom. Felpattanok, majd az ajtó felé veszem az irányt.
- Köszönöm! - nézek vissza egy pillanatra, mire a nővér biccent egyet a fejével. Kilépek az ajtón és egyenesen kimegyek a parkolóba a kocsimhoz. Az ügynökségre hajtok, majd felmegyek az irodához.
- Szia Ziva! - köszönök az egyetlen ottlévőnek.
- Szia Laura! Te meg mit keresel itt? - néz fel a gépéből.
- Az a helyzet, hogy Ross-hoz jöttem - dördelem feszülten az ujjaim.
- És mégis miért keresel? - ölel meg hátulról az említett. Nyelek egy nagyot, majd felé fordulok.
- Beszélnünk kell! - nézek rá komolyan, mégis aggódóan.
- Rendben - húz félre az asztalához. Sóhajtok egyet, majd próbálok kinyögni valami értelmeset, csakhogy nem jött ki hang a számon. Ross megfogja a vállam, majd közelebb húz magához. Ölelésében sikerül kinyögdécselnem, amit akarok.
- Terhes vagyok - suttogom elhaló hangon.
- Mi? - néz rám tágra nyílt szemekkel.
- Nem óhajtom újra kimondani - folyik le egy könnycsepp az arcomon, amit Ross hüvelykujjával le is töröl, majd megcsókol.
- Shh! Nincs semmi baj! - néz mélyen a szemembe. - Gibbs-nek elmondtad már?
- Hallasz kiabálást vagy csapkodást? Esetleg éppen rohansz az életedért? - vonom fel a szemöldököm.
- Ezek szerint nem szóltál még neki - nevet fel keservesen. - Mi lenne, ha ebéd mellett közölnénk vele? - erre csak bólintok, mire ő elindul a lift felé.
- Hova mész? - kiáltok utána.
- Foglalok asztalt a babázóban! Vagyis az étteremben - javítja ki magát, majd elrohan.
- Mit mondtál neki, hogy így össze van zavarodva? - kérdi nevetve Ziva.
- Terhes vagyok - erre Ziva szemei elkerekednek, talán jobban is, mint mikor Ross-al közöltem.
- És Ross az...
- Igen. És nem Gibbs még nem tud róla - fogom a fejemet.
- Miről nem tud Gibbs? - áll mellém apa.
- Arról, hogy... Öhm... Hogy ma együtt ebédelünk. Te, Ross és én - vigyorgok idegesen, mire apa kicsit furán néz rám. Épp nyitni akarja a száját, gondolom hogy megkérdezze, mégis mi bajom van, de áttér a "Ross ilyenkor jól vagy?" verzióra. Mert drága barátom ebben a pillanatban borult ki a liftből, és ahogy meglátta aput vissza akart kúszni.
- Gondolom az ebédnél erre is magyarázatot fogok kapni és arra is, hogy miért vagy ilyen ideges - vonja fel a szemöldökét. Elindultunk az étterembe, de én mondom, ilyen csend még nem uralkodott a kocsiban. Bementünk és elfoglaltuk a helyünket.
- Ne kíméljetek! - teszi le az étlapot.
- Tudod az úgy volt, hogy... Öhm... Nem tudom hogy kéne elmondani, ezen még nem gondolkodtam.
- Csak tépd le a hírről a ragtapaszt! Mikor kicsi voltál én is mindig ezt csináltam, mikor anyáddal közöltem valamit.
- De ezt a ragtapaszt nem szabad letépni, mert a seb csak még csúnyább lesz és...
- És lehet, hogy rajtam lesz - szakít félbe Ross. - Én nem akarok ilyen sebbel élni, nem csináltam semmi rosszat, a lánya hibája!
- Ne szakíts félbe és ne próbáld menteni a bőrödet!
- Ugye tudod, hogy szeretlek - teszi kezét a combomra.
- Ez már a szokottnál is személyesebb - ingatja a fejét apa. - Fiú vagy lány? - erre a kérdésre mind a kettőnk szeme elkerekedik.
- Nem is vagy ideges? - néz csodálkozva Ross apára.
- Te minek hívnád azt, hogy mindjárt belefojtalak a pezsgőbe? De már a szomszéd asztalnál lévő bárddal is szemezek - vonja fel a szemöldökét, erre Ross mint aki szellemet látott, elfehéredett és gyorsan kezdte venni a levegőt.
- Te nyugodj meg! Te ne gyilkolj! És szálljunk kocsiba! - állok fel. Elvittek a kórházba, majd visszamentek az irodába.
Beléptem az orvosi szobába, felakasztottam a táskám, majd felültem arra a fehér kivizsgáló asztalkára. Az orvost észre se vettem csak akkor, mikor megfordult.
- Ön nem Dr. Blue.
- Ez remek meglátás, mivel én Dr. David vagyok. A kollégámnak dolga akadt - lép közelebb hozzám. - Szóval... Meséljen nekem valamit, amíg előkeresem az anyagait. Mondjuk mi van az ügynökségen?
- Honnan tudja, hogy hol dolgozom?
- Ismerem a munkatársait. Anthony, Timothy, Gibbs és a drága kis húgom...
- Ari?! - pattanok fel idegesen, mire egy szikével felém indul.
- A kicsi Lau felnőtt. És pontosan ugyan olyan, mint az anyja - lép még közelebb. Hirtelen kopogást hallunk meg.
- SEGÍTSÉG! SEGÍTSÉG! - kiabálok. Valaki elkezdi püfölni az ajtót, ami egy kis idő múltán betörik. Ross idegesen nekiesik Ari-nak, segíteni akarok, de Ross nem hagyja. Nehezen, de sikerül összebilincselnie Ari kezeit. Felhívjuk apáékat, akik elviszik, de előtte még valamit a táskámba csúsztat, ami pont a kéz magasságáig lóg le. Ahogy kiviszik odaszaladok, hogy megnézzem mi az.

Még találkozunk!

- Én nem hinném - veszi ki a papírt a kezemből Ross, majd megcsókol. - Szeretlek!

- Én is téged. De ugye tudod, hogy nem adja fel?

- Amíg együtt vagyunk... - fogja meg az állam óvatosan. - Nem kell félned semmitől - csókol meg újra.