- 12. fejezet -

- Ross -


Már órák teltek el, de még mindig nem tudunk semmit. Van esély rá, hogy Laura nem kapta el a vírust, viszont arra is van esély, hogy igen.
- Megérkeztek a véreredmények - jön be Abby egy papírral a kezében. - Mindenkinek negatív lett az eredménye, kivéve...
- Laurának - fejezi be Tony az elkezdett mondatot.
- Rengeteg időt vesztettünk. Mennyi maradt még? - kérdez rá Ziva.
- A lappangási időt tekintve nem sok. A vírus terjedését, ha sikerül is megállítaniuk az orvosoknak, akkor is...
- Mi van akkor is Doki?! - kérdezi idegesen Gibbs.
- Már elég kárt okozott - néz sajnálkozva Gibbs-re. Felpattanok és gyors léptekkel kiindulok az ajtón.
- Még is hova akarsz menni?! - szól hozzám megemelt hangerőn Gibbs.
- Teszek valamit, mert a barátnőm haldoklik! - szólok vissza ugyanolyan hangmagasságon. - Nem akarom elveszíteni.
- A lányom és én sem akarom elveszíteni. De nincs mit tennünk - áll meg előttem. Megfordulok, és kilépek az ajtón. - Ha most elmész, megszeged a parancsot - kiállt utánam.
- És mit akar tenni főnök? Kirúg? - nevetek gúnyosan, mert tudom, hogy tudja, hogy nem érdekel. Nem veszíthetem el Laurát.
Először a leghalványabb fogalmam sem volt róla, hogy hova megyek, csak haladtam előre. Aztán hirtelen eszembe jutott, ki segíthet... Egyből a gyógyszergyár felé vettem az irányt, ahol a húgom dolgozik. Berohantam az épületbe, de a recepciónál időző biztonsági őr megállított. Vagyis próbált megállítani, de én gyorsan előkaptam a jelvényem, mire ő nyugodtan visszaült a helyére. Felrohantam Hanna irodájába és a titkárnőjének intve berontottam a szobába.

- Rögtön az ajtót nem akarod kitépni? - vonta fel a szemöldökét, majd megpillanthatta aggódó, dühös és kétségbeesett arcomat. - Ugye nem esett baja? - néz rám egyből ijedten és látom, ahogy a szemében összegyűlnek a könnycseppek. Nem tudtam kinyögni egy értelmes mondatot sem, csak arcomat a kezeimbe temettem. Leültetett egy székre és leguggolt mellém.
- Mi van, ha apának igaza volt? - veszek egy mély lélegzetet. - Mi van, ha... Ha tényleg nincs olyan, hogy ÖRÖKKÉ? - erre csak végig simít a karomon, majd a szemembe néz, ami addigra nedvesebb a kelleténél a könnyek miatt.
- Ne sírj Ross! - szorítja meg a kezemet, de már neki is potyognak a könnyei. - Te vagy az én erős nagy tesóm, aki megvigasztal. Te ennél keményebb vagy - ölel meg.
- Nem akarom elveszíteni - suttogom elhaló hangon, sírva.
- Tudom - simítja meg vigasztalóan a hátam.
- Valamit muszáj megkérdeznem - lépek egyet hátra. nem szól semmit, csak kérdőn néz rám. - Te elég jól értesz a vírusokhoz... Hallottál már olyan emberről, aki megmenekült a módosított pestis vírustól?
- Attól függ, hogy milyen pestisről van szó. A legtöbbet túl lehet élni, mert még nem találták fel a terroristák azt a vírust, ami kibírja az emberi testben addig, ameddig az végleg végez a szervezettel. Egyetlen egy van, ami akkora kárt okozhat, hogy a vírus távozása után is bele lehet halni. És ez a....
- Tüdőpestis - mondom, szinte alig hallhatóan.
- Honnan tudtad?
- Csak... Majd elmondom, de most mennem kell - rohanok ki.
- HOVA MÉSZ? - kiállt utánam.
- NEM ENGEDHETEM EL. MÉG NEM - kiabálok vissza, majd futok tovább. Beszállok egy taxiba és a kórházhoz megyek. Ahogy meglátnak előkapom a jelvényem, mire int egy nő, hogy lefelé menjek. Lerohantam a lépcsőn és beleütköztem az orvosba.
- Önnek nem szabadna itt lennie, mert ez...
- A barátnőm itt van. Látnom kell.
- Marano különleges ügynököt?
- Igen. A társa vagyok.
- Vegye ezt és ezt fel! - adja a kezembe a védő felszereléseket, amint az asztalhoz érünk. Felvettem mindent, amit mondott. Kinyitotta az elkerített szoba ajtaját, amibe negatív nyomás volt a vírusok ellen. Még mielőtt odamehettem volna az orvos megállított.
- Már a köpete véres volt. Nem hiszem, hogy sok lenne neki hátra - néz rám sajnálkozva. Közelebb lépek hozzá.
- Ross? Te vagy az? Mert félek, hogy halucinálok és egy teletabi van előttem - nevet, ami köhögésbe fullad.
- Én vagyok. És itt vagyok - fogom meg a kezét.
- Kérlek...- próbál levegőt venni. - Maradj velem. Ne tűnj el - sírja el magát.
- Nem fogok eltűnni, ne aggódj! - simogatom a kezét.
- Szükségem van rád.
- Tudom - mondom, de nem vagyok képes ránézni. Annyira sápadt, és szinte már élettelen.
- Apámnak igaza - nyel egyet. - volt. Nem vagyok ügynöknek való.
- Ilyenekre ne is gondolj. Jobb ügynök vagy, mint bármelyikünk is valaha lesz a csapatból, csak... Ne hagyj itt - jönnek ki ismét a könnyeim. - Nem akarlak elveszíteni. Még nem volt elég időm melletted...
- Szeretlek - suttogja, majd lassan lehunyja a szemeit.
- Laura! - szólok neki, mert az orvos tátogta kintről, hogy ne hagyjam, hogy elaludjon. - Nézz rám! Nem fogsz meghalni. Nem hagyom. - hirtelen valaki félre húz. Ugyanolyan műanyag szerelésben volt, mint én.
- Gibbs? - nézek a mellettem állóra.
- Abby hatástalanította a vírust egy folyadékkal. Ez nála is bejöhet - mutat a lányára, akinek próbálják leerőszakolni a torkán azt a valamit.
- Megmenekül? - nézek kérdőn a közben mellénk álló orvosra.
- Igen.
Tudom, hogy még nincs vége, de nem hagyom, hogy még egyszer ilyen történjen.