- 14. fejezet -

Kicsit ugrálok most az időben, de a következő résztől minden vissza fog állni :)

- 2 év múlva -

- Laura -

- Nem hiszem el, hogy fél éve tervezitek az esküvőtöket és még mindig nem választottad ki a ruhádat - mondja rosszallóan Ziva, miközben az esküvői ruhaszalon közepén állunk.
- Nem jött velem szembe a tökéletes ruha - adok egyszerű magyarázatot.
- Ma van az esküvőd Laura. Mégis meddig vársz arra a nyomorult ruhára?
- Kb. kettőig - nézek a mobilomra, aminek órája fél kettőt mutat. Ziva is és én is elkezdtünk nézelődni. Drága kísérőm minden második ruhára azt mondta, hogy tökéletes, de én... engem nem ilyen egyszerű meggyőzni. Olyan ruhát akarok, ami elegáns mégis csinos, nem túl csicsás és nem is túl egyszerű, olyan ruhát, ami...

- Tökéletes - látok meg egy ruhát leghátul.
- Meg van? - rohan oda hozzám Ziva.
- Igen. Pontosan ezt a ruhát kerestem. Szerinted Ross-nak tetszeni fog? - nézek rá reménykedve, hogy igent mond, mert ez a ruha utoljára 7 évesen jött velem szembe az egyik álmomban. Mellesleg pedig majdnem ugyanolyan, mint amilyen anyáé volt.
- Az fog tetszeni neki, aki a ruhában van - mosolyog. Megvettük, majd a hozzáillő cipőért indultunk. Miután már tényleg minden megvolt apuhoz vettük az irányt. Bementünk a házba, vagyis csak én, mert Zivának még volt egy kis dolga. Drága apukám viszont nem talált jobb elfoglaltságot, mint fel-alá rohangálni a nappaliban.<br />
- Szerinted ha haza megyek ott is ez fogad? - kérdezem nevetve.
- Szia kicsim! - ölel meg. - Ugye tudod, hogy fél négy van?
- Most már igen. De ne izgulj elkészülök időben - indulok a régi szobámba. Megmostam a hajam és felöltöztem. Épp a hajszárítóért nyúltam, mikor kopogtak. - SZABAD! - kiabálok ki.
- Csak én vagyok. Hoztam neked valamit, ami még...- vesz egy mély levegőt. - Anyádé volt - ad a nyakamba egy nyakláncot.

- Köszönöm - ölelem szorosan magamhoz. Érzem, ahogy egy könnycsepp végigfolyik az arcomon. - Segítenél elkészülni? - nézek rá. - Mikor kicsi voltam mindig olyan ügyesen csináltál nekem hajat - elmosolyodik és bólint. Megcsinálta a hajamat, majd én a sminkemet. Olyan jó volt, hogy... Olyan jó, hogy itt van. Anyu mindig mondogatta nekem, hogy egy nap rámtalál a szőke hercegem. Pont annyi idős volt, mint most én, mikor apa elvette. Aztán eltelt 13 év és megölték. Amikor valamit elszúrtam mindig azt mondta: Majd megoldjuk... Ketten együtt?  én pedig válaszként csak mosolyogta ennek a mondatnak a kíséretében: Örökké... Ki hitte volna, hogy az örökké ilyen rövid ideig tart.
- Nagyon hiányzik? - ül le mellém apa.
- Az anyám volt... Mindig hiányozni fog.
- Ha itt lenne nagyon büszke lenne rád. Az én kicsi lányom ma férjhez megy.
- A te kicsi lányod már 21 éves. Már nem kell rá vigyáznod. Ott van helyette a kisunokád - ölelem meg mosolyogva.
- El sem hiszem, hogy már két éves a kis Sophie... Őt is olyan hamar el fogom veszíteni, mint téged.
- Jaj apu, én mindig itt leszek neked. Mindig a te kicsi lányod maradok - ölelem meg. - Szeretném, ha te kísérnél az oltárhoz - válok el tőle mosolyogva, de szemeim kissé nedvesek a könnyektől.
- Persze kincsem - puszilja meg a homlokom.
- Kop-kop - halljuk meg Ziva hangját a nyitott szobaajtómból. - Itt az idő...
(kicsit visszamegyünk az időben, hogy lássuk mit alkot a vőlegény)
- Ross -
- El sem hiszem, hogy Laura csak most veszi meg a ruháját - nevet Tony.
- Ja én sem. A fekete-fehér vagy a fehér-fekete nyakkendő legyen? - teszem a nyakam elé az egyiket, majd a másikat.
- Ember, az a két nyakkendő ugyanolyan... Izléstelen. Vedd fel ezt! - ad a kezembe egy sötét vörös darabot. Ahogy állítgattam kopogtak.
- Szia bátyus! - ad egy puszit az arcomra Hanna. Időm nem volt köszönni neki, mivel elrohant, egyenesen be Sophie szobájába.
- Hanna! - kiabálja boldogan édes hangján a lányom. Imádja Hanna-t, mindig ő vigyáz rá, amíg mi az ügynökségen vagyunk.
- Ha már itt vagy segíthetnél - dőlök az ajtófélfának. - Már három ruhát akartam ráadni, de egyiket sem volt hajlandó felvenni - mutatok az ágy szélén heverő kis ruhákra.
- Csodálkozol? Azokat a ruhákat én sem venném fel a helyében - nevet. - A szekrényben még bent vannak Laura régi ruháji ugye? - áll fel, majd elsétál.
- Ugye nem csak én nem tudom, hogy mit akar? - teszem arrébb a ruhákat, majd leülök.
- Nem apuci - válaszolja, miközben a játékát nyomkodja. - Anyuci hol van?
- Anyuci ruhát vesz magának az esküvőre.
- Eszküvő? - néz fel. - A mi?
- Tudod kincsem, apuci nagyon szereti anyucit, ezért úgy döntött, hogy örökre együtt marad vele - fogom meg az egyik aprócska kezét.
- Akkoj mi... - számol az ujjain. - hájman öjökje együtt majadunk?
- Igen kincsem. Örökre - adok egy puszit a homlokára, majd felállok, ő pedig tovább játszik. Pár perc múlva csak azt látom, hogy Sophie az ajtó felé pillant.

 - Juha! - tapsikol.
- Na látod? Én tudom, mit szeret a bátyám lánya - nevet, majd elkezdi Sophie-t öltöztetni.


- Laura/Ross -

Laura: Ez gyönyörű! Itt állok az esküvőm színhelyének kapujában és nem merek bemenni. Ez lenne életem legszebb napja, de képtelen vagyok bemenni.
- Elnézést! - hallok meg egy női hangot magam mögül.
- Igen? - fordulok meg. Mögöttem egy nő és egy férfi áll alkalmi ruhában.
- Egy esküvőre érkeztünk. Talán lekéstük? - kérdezi a férfi.
- Lehet, nem tudom. Most tart egy.
- Mi a vőlegény szülei vagyunk. A neve Ross. Nem tudod, hogy esetleg ki az a lány, akit elvesz? - fürkészi a tekintetem a nő.
- É-én vagyok - dadogom. - Maguk Ross szülei? De... Honnon tudtak az esküvőnkről?
- Hanna szólt nekünk. Szóval te vagy Laura? - mér végig. - Anno jobb ízlése volt a fiúnknak - vigyorog.

Ross: Hol van Laura? - kérdezem cseppnyi aggódással a hangomban Zivától.
- Mindjárt megnézem - karol bele a húgomba, majd kimennek.

Laura: -Lau! - hallom meg Hanna hangját. Nem is baj, hogy jött, mert körülbelül fél percet bírtam volna, majd megfojtottam volna a nyápicokat. - Anya, apa! - kerekednek el a szemei.
- Kicsim! - ölelik meg egyszerre, de drága barátnőm nem öleli vissza őket. - Nem is említetted, hogy a bátyád egy utcalányba szeretett bele.
- Ennyi! - akarok nekik rontani, de apu érkezik meg.
- Minden rendben kislányom? És maguk meg kik?
- A vőlegény szülei és...
- Mindegy. Menjenek be, üljenek le! - az anya egyszer még végig mér, majd bevonulnak Hanna-val és Zivával együtt. - Mehetünk? - néz rám apa mosolyogva. Belé karolok, majd lassan besétálunk a zenére. Megállok Ross-al szemben, aki csak a szüleit képes bámulni.
- Te tudtál erről? - suttogja.
- Ugyan már! Egy utcalány honnan tudta volna?! - suttogom idegesen.
- Sajnálom... - kezdi el a mondandóját, de a lelkész félbeszakítja .  Elmondja a mondandóját, majd a lényegnél Ross halványan elmosolyodik.
- Ross elfogadod hites feleségedül ezt a nőt?
- Igen - mondja határozottan, mégis lágyan.
- És te Laura elfogadod hites férjedül az itt megjelent Ross-ot?
- Igen - mosolygok, miközben egymás ujjaira húzzuk a gyűrűket.

- Mostantól önök ketten férj és feleség. Megcsókolhatja a menyasszonyt - jelenti ki, mire Ross habozás nélkül szenvedélyesen megcsókol.