- 17. fejezet -

- Ross -

Most az egyszer időben fel sikerült kelnem az ébresztő előtt, amit ki is kapcsoltam, hogy Sophie és Laura tudjanak aludni. Leballagtam az üresen álló nappaliba és a falnak dőlve a földre csúsztam. A mobilomat bámulva gondolkoztam, hogy felhívjam-e Gibbs-et, vagy ne. Végül arra jutottam, hogy megteszem. Tárcsáztam a számot és vártam. Először is arra, hogy Gibbs felvegye, másodszor pedig valami csodára. És természetesen a hangrögzítő kapcsol be.
- Te meg mit csinálsz? - ballag le kómásan Laura.
- Próbálok elérni valakit, aki nem veszi fel a telefont, ha csak nem te hívod - kelek fel.
- Miért akarod felhívni Zivát? - néz pöszén.
- Gibbs-et akartam hívni, de most hogy mondod Ziva is ezt csinálja - kelek fel.
- Miért is? Nem érdekes. Két óra múlva Sophie-nak bent kéne lennie az oviban, Elviszed te vagy vigyem én?
- Vigyük együtt - húzom magamhoz. - Úgyis azt hiszik, hogy csonka család vagyunk, most bizonyíthatunk - nevetek.
- Anya éhes vagyok - halljuk meg a mellettünk álló Sophie hangját.
- Tudod mit? Öltözzünk fel és reggelizzünk meg együtt az oviba menet - guggol le Lau, majd Sophie felrohan az emeletre ő pedig utána. Amíg drága feleségem a lányommal bohóckodik, elfoglalom a fürdőt, legalább most van is esélyem bejutni. Nem tudom mennyi időt töltöttem a forró víz alatt, de Laura dörömbölése zavarta meg gondolataim furcsa fonalát. Nem tudom hogy hoztam össze a poloskát a palacsintával, de megoldottam és legalább már tudom, hogy mit fogok reggelizni.
Ahogy kiléptem az ajtón Lau berohant és magára zárta. Lementem a nappaliba, ahol Sophie a kis babakocsiját tologatta. Ennek nézésével jó sokáig, vagyis addig amíg Laura le nem fáradt hozzánk.
- Mehetünk? - keresgél a táskájában.
- Persze - kapom fel Sophie-t és a kezébe adom a babáját. Beültünk a kocsiba és elmentünk reggelizni, majd bementünk az oviba.
- Szia kincsem - ad egy puszit Lau Sophie arcára.
- Sze...- guggolok le én is és kezdek bele a kis rituálénkba.
- Ret...- folytatja Laura,
- Lek! - fejezi be édes hangon a kislányunk. Pont menni készültünk, mikor valaki valamivel betörte az ablakot. Valószínűleg egy füstbomba, mert a következő pillanatban kettőig nem lehetett látni a füsttől.
- APA! ANYA! - hallom meg Sophie kiabálását. Amint kitisztult a levegő rájöttem, hogy Sophie nem csak azért kiabált, mert még sosem történt vele hasonló. Babája a földön hevert rajta egy már ismert smiley.
- Ugye nem? - hallom meg keserves hangját a mögöttem ácsorgó Laurának. Kezébe adtam a babát, és kirohantam az utcára, hátha látok valamit, de semmi. Megcsörrent a telefonom, és már automatikusan azt hittem, hogy Ari az, de nem, Gibbs hívott vissza.
- Igen? - veszem fel.
- Kissé ideges a hangod minden rendben?
- Semmi sincs rendben oké?! Egy gyilkos szabadon járkál és nála van a lányom! - ordítok idegesen a telefonba.
- Az lehetetlen, még mindig a börtönben ül.
- Lehet, hogy a főnököm vagy, de nehogy már meg akard nekem magyarázni, hogy a feleségem hallucinál és, hogy az előbb nem rabolták el a lányomat mellőlem! - vágom le a telefont. Ha valami baja esik Sophie-nak, esküszöm puszta kézzel ölöm meg azt az embert.