Epilóg

"... Az idő a születés és a halál között igen rövid. Ziva David különleges ügynök örökké a szívünkben fog élni és biztat majd minket, hogy sose adjuk fel..." - fejeződik be a búcsúztató szöveg, immáron a mi nyelvünkön is. Úgy van Izraelig repültünk társunk kedvéért. Néma csendben sétáltunk a gépünkhöz. Laura és Hanna zokogva borultak a székbe, Tony-n pedig még mindig látszódik, hogy alig akarja elhinni ezt az egészet. McGee a laptopjába bújva igyekszik elterelni saját figyelmét, Doki Abby-t vígasztalva ücsörög, Palmer pedig maga elé bambulva pihenteti még ki nem készült agysejtjeit. Gibbs meg csak bámul ki az ablakon. És amit ti is tudtok az az, hogy én mit csinálok, mesélem a történetünk végét... Jól halljátok, vége van. Ahogy leszáll a gép mi búcsút veszünk egymástól és éljük tovább saját életünket. De addig is elárulom érdekes életem utolsó tényét... Mi mindig egy csapat leszünk, történjen bármi is. És...
- Anya, anya! - szakít félbe kislányom kirohanásával. Laura letörli a könnyeit és mosolyogva Sophie-ra néz. - Lehetek én is különös ügynök? - néz anyjára boci szemekkel, mire mindenki elmosolyodik egy kicsit, mind a használt szón, mind a kérdésen. Drága feleségem minden erejét összegyűjtve készül választ adni.
- Sophie...- kezd bele, mire lányom szeme felcsillan. - Nem.
És az egész kezdődik előröl, de ahhoz a sztorihoz már másik kommentártort kell keresniük.
- Min gondolkozol Ross? - szegezi nekem a kérdést Tony.
- Csak azon, hogy... Vajon milyen lesz az életünk ezek után.
- Olyan, mint eddig, csak más - jelenti ki Palmer.
- De valamit meg kell, hogy ígérjetek - néz körbe Abby, mi pedig csak kérdőn pislogunk rá. - Soha ne hagyjatok magamra...
- Abby, mi mindig itt leszünk, ahogy Ziva is. Egy csapat voltunk, vagyunk és leszünk is. És ezen senki nem fog tudni változtatni....