- 19. fejezet - (Egy utolsó lélegzet/ 1. rész)

- Laura -

Kirohantam az épületből és a belváros sikátoros része felé futottam. Fejemben cikáztak a gondolatok, hogy vajon megölik-e a lányomat vagy sem. Ha most megtalálom Arit, akkor nem éli meg a holnapot. Rengeteget edzek, de érzem, hogy ez a futás nem tesz jót egyik részemnek sem. Átrohantam az úton, ahol kis híján elcsapott egy kocsit, de mindez engem mit sem érdekel, hiszen az egyetlen kicsi lányom veszélyben van. Befordultam az egyik sarkon, ahol valamivel könnyebb lett a zsebem. Na most Ross még idegesebb lesz, mivel kiesett a mobilom a zsebemből. Megpillantottam egy ismerős alakot és igyekeztem ennek hatására még gyorsabban haladni. Ari nem mozdult, csak állt ott, mint egy darab fa és a Sophie-t sem tartotta a közelében. Mereven nézett rám és várta, hogy odaérjek. Amint ez megtörtént kirúgta a lábam én pedig a földre esve levegőért kapkodtam. Beráncigált a sikátorba, majd onnan be egy omladozó ház tömbbe. A földre lökött, így megpillanthattam egy rozoga ajtó mögött az apró lila szívecskés cipő párocskát.
- Sophie! - kiáltom el magam, miközben felpattanok és berúgom az ajtót. Viszont Sophie nem volt ott, csak a cipői.
- Azt hiszed, hogy ilyen könnyen megtalálod? - lép mögém gonosz kacajjal Ari.
- Kérem vissza a lányomat! - sziszegem a fogaim között.
- Szerezd meg, ha tudod!


- Ross -


A kocsival igyekeztem átsuhanni a hatalmas forgalmon, ami nem igazán jött össze, ezért szinte kitépve a kocsiajtót szálltam ki a járműből. Messziről láttam, hogy a többiek is igyekeznek átjutni a dugón, de ez most a legkevésbé sem érdekelt, inkább elkezdtem rohanni. Az egyik saroknál megtaláltam Laura telefonját, így még inkább elkezdtem rohanni. Az első sikátorhoz érve körbenéztem, hátha látok valakit, de semmi. Legbelül viszont éreztem, hogy itt vannak, így hát bementem és befordultam az ajtó nélküli ház résen. Vettem egy mély levegőt még mielőtt tovább indultam volna és ahogy lépni készültem, valaki elkapta a karom. Idegesen kaptam hátra a fejem, de legnagyobb szerencsémre Ziva állt mögöttem. Tovább akartam indulni, azzal a tudattal, hogy fedez engem, de elém állt.
- Had öljem meg én - néz rám határozottan.
- Ziva ez az ember...
- Tudom mit tett. De miattam nem halott még, ezt rendbe kell hoznom!
- Itt leszek mögötted - teszem a vállára a kezét. Elindulunk és egy szoba mellett haladunk el, amiből sírás hallatszik ki. Zivára nézek, aki bólint, hogy törhetem az ajtót. Nem volt túl nehéz dolgom, mert a zsanérok már nem tartották a súlyos tárgyat túl erősen. A sarokban Sophie kuporgott, térdét szorosan magához szorítva. Szőke haja kócos volt, ruhája pedig több helyen szakadt, nyilván a ráncigálástól. szívem majd megszakadt, hogy így kell látnom az egyetlen kislányom. Odarohantam hozzá és ölbe vettem. Ziva szólt Tony-nak, aki a csapat többi tagjával együtt. Akartam nekik szólni, hogy vigyék innen Sophie-t egy biztonságosabb helyre, de egy hangos és szívbemarkoló női sikoly megakadályozott. Gibbs kezébe adtam a kis szőkeségem és a hang irányába rohantam. Berontottam egy hatalmas helyiségbe, ahol Laura támaszkodott szinte már összerogyva, a hasát fogva a falnak. Odasiettem hozzá és abban a pillanatban éppen hogy engem elkapva összeesett.

 Egy könnycseppet véltem felfedezni az arcán, ahogy lassan végigfolyik rajta. Hüvelykujjammal letöröltem és kiabáltam Tony-nak.
- Vigyétek őket a kórházba! Amint tudok én is megyek - állok fel a feleségem mellől.
- Te hova akarsz menni? - néz rám Gibbs.
- Még az épületben van.
Tony és McGee elvitték a lányokat, mi hárman pedig tovább mentünk. Fegyverrel a kezünkben, néhol gyors, néhol lassú léptekkel haladtunk. Egy alakot láttunk kirohanni a kijáraton. Utána futottunk és Ari már a tűzlétráról nézett le ránk. Egyből rászegeztük a fegyvert mind a hárman, de ő ezzel mit sem törődve nevetve dőlt a korlátnak.
- Tudod Ross, nagyon hasonlítasz Gibbs-re. Ő is ugyanilyen tehetetlen, ha a családjáról van szó - nevet gúnyosan. Ha nem Ziva lenne az, akinek le kéne lőnie, akkor már a fejében lenne a töltény.
- Hárman vagyunk ellened! Esélyed sincsen! - kiabál Ziva. - Lásd be Ari, vége van...
- Tényleg? - vonja fel a szemöldökét, majd csettent egyet. A tetőről fegyveresek bújnak elő és a célzó fény egy ügynökre mutat...

- 18. fejezet -

- Laura -


Kirohantam Ross után az utcára. Hirtelen még nem is tudatosult bennem semmi sem. Ez az egész olyan... Zavaros. Ugyan még az agyam nem, de a lelkem felfogta a történteket. Megláttam Ross-ot, a könnyes szemeit, ez volt az a pillanat, amikor már nem bírtam és elkezdtem zokogni.
- Megtaláljuk. Ígérem - lép hozzám közelebb, viszont én hátrálok. - Laura én...
- Nincs szükségem se a sajnálatodra, se az ígéreteidre! Nekem csak Sophie-ra van szükségem... - ordítom, de a végére elhal a hangom.
- Előkerül, ebben biztos vagyok. Majd mi ketten előkerítjük - fogja meg a kezem.
- Próbálsz nagyon magabiztos lenni, csak valamit nem veszel észre
- És mi lenne az? - kérdezi flegmán.
- Hogy amióta egymás mellett vagyunk, az egyébként is pocsék életünk...
- Még rosszabb. Ezzel azt akarod mondani, hogy elkéne válnunk?
- Egyenlőre csak annyit akarok mondani, hogy ez BAROMIRA NEM FER! - ordítom sírva.

- Ez az egész most csak azért tűnik ilyen vészesnek, mert ilyen állapotban vagy és mert Sophie eltűnt. De én tudom...- vesz egy mély lélegzetet. - Hogy együtt megoldjuk, mert az hogy néhány éve nem rohantam el az ügynökségről, életem legjobb döntése volt - ölel magához. Át fut a fejemben az eltelt évek minden kínja. És felmerül bennem a kérdés "Megéri?"
- Sajnálom...
- Nincs miért bocsánatot kérned. És most gyere! - száll be a kocsiba.
- Hova?
- Bemegyünk az ügynökségre - jelenti ki. Beszálltam mellé az anyós ülésre, majd elindultunk. A sírást, az idegeskedést és a gyűrűm piszkálását képtelen voltam abbahagyni, így az egyetlen ésszerű megoldáshoz fordultam, elkezdtem kutakodni a kesztyűtartóban.
- Mit keresel? - kérdezi meg Ross, miután már majdnem mindent kiszedtem, ami a kis tartóban megtalálható volt. - Ha nem mondod el, akkor nem tudok segíteni - ingatja a fejét.
- A táskámban van - esik le a tantusz, hogy hová tettem. Megfogtam a nyugtatóval teli dobozt és a kezembe borítottam belőle, majd beszedtem.

- Ezt most tegyek úgy, mint aki nem látta? - lepődik meg a mellettem vezető férjem, de nem válaszolok, csak bámulok kifelé az ablakon. - Mióta szedsz gyógyszereket?
- Azóta, hogy anya meghalt. Azért nem mondtam el, mert nem rendszeres, csak néha szükséges, hogy...
- El kellett volna mondanod. Társak vagyunk, de ha ez nem elég, akkor férj és feleség. És tudod ez...
- Tessék? - szakítom félbe Ross-ot a telefonom felvételével.
- Úristen Laura minden oké? Olyan a hangod, mint aki...
- Sophie-t elrabolták - sírok továbbra is. Közben megérkeztünk az ügynökségre, ezért Hanna gyors és ijedt beszédét kinyomtam. Kiszálltam a kocsiból és mit sem törődve azzal, hogy Ross még le sem állította teljesen a motort. berohantam az épületbe, és a lépcsőházhoz rohantam, mert a liftünk mostanában nem engedelmeskedik nekünk. Kettesével szedtem a lépcsőket és nem igazán néztem az orrom elé, talán ez volt az oka, hogy az igazgatóba ütköztem.
- Laura? - néz rám csodálkozva.
- Elnézést, csak rettenetesen sietek - fojtom vissza újra és újra előtörni készülő zokogásom. - Ha megbocsájt...
- Persze menj csak - int, mire elviharzok mellettem. Szinte kiesek az ajtón, egyenesen be az irodába. Tony és McGee valamit épp nagyon tárgyalnak, Ziva meg telefonál. Az asztalomhoz futok, és levágódok elé. Bekapcsolom az asztali gépemet, és elkezdek keresgélni a fiókomba. Előveszem a fegyverem és a képernyőre pillantok. Látszódhat rajtam, hogy valamit mondani akarok, csak nem jön ki hang a számon. Szemeim újból könnyekkel telnek meg és legszívesebben kihajítanám a monitort az ablakon.
- Minden rendben van Lau? - néz rá, ijedten Ziva, mire csak megrázom a fejemet és a képernyőmre mutatok, aminek hátterén Ari van a lányommal a kezében. Közben Ross is befutott és ahogy meglátta azt amit én, egyből tiszta düh ült ki az arcára.
- Kinél volt utoljára a számítógép?! - kérdi idegesen.
- Elvitték javíttatni és ma reggel hozták vissza. Talán 15 perce - válaszolja Tony. - Mi van veletek? Olyanok vagytok, mint akik valamit elvesztettek - néz ránk érdeklődő fejjel., de válaszolni nem tudtunk, mert apa rohant le a lépcsőn.
- Egy raktárnál látták utoljára Ari-t, egy kis szőke lányt ráncigált maga után - áll meg, de még levegőt sem kap rendesen.
- Sophie... - nézünk egymásra Ross-al.
- Pontosan hol? - kérdem és hangomon meglehetősen erősen kihallatszik, hogy a remény utolsó szikráját pillantottam meg.
- Belváros, a sikátoros területen - jelenti ki, én meg felkapom a fegyverem és elrohanok. Ha most nem találjuk meg Sophie-t, akkor lehet, hogy sohasem...

- 17. fejezet -

- Ross -

Most az egyszer időben fel sikerült kelnem az ébresztő előtt, amit ki is kapcsoltam, hogy Sophie és Laura tudjanak aludni. Leballagtam az üresen álló nappaliba és a falnak dőlve a földre csúsztam. A mobilomat bámulva gondolkoztam, hogy felhívjam-e Gibbs-et, vagy ne. Végül arra jutottam, hogy megteszem. Tárcsáztam a számot és vártam. Először is arra, hogy Gibbs felvegye, másodszor pedig valami csodára. És természetesen a hangrögzítő kapcsol be.
- Te meg mit csinálsz? - ballag le kómásan Laura.
- Próbálok elérni valakit, aki nem veszi fel a telefont, ha csak nem te hívod - kelek fel.
- Miért akarod felhívni Zivát? - néz pöszén.
- Gibbs-et akartam hívni, de most hogy mondod Ziva is ezt csinálja - kelek fel.
- Miért is? Nem érdekes. Két óra múlva Sophie-nak bent kéne lennie az oviban, Elviszed te vagy vigyem én?
- Vigyük együtt - húzom magamhoz. - Úgyis azt hiszik, hogy csonka család vagyunk, most bizonyíthatunk - nevetek.
- Anya éhes vagyok - halljuk meg a mellettünk álló Sophie hangját.
- Tudod mit? Öltözzünk fel és reggelizzünk meg együtt az oviba menet - guggol le Lau, majd Sophie felrohan az emeletre ő pedig utána. Amíg drága feleségem a lányommal bohóckodik, elfoglalom a fürdőt, legalább most van is esélyem bejutni. Nem tudom mennyi időt töltöttem a forró víz alatt, de Laura dörömbölése zavarta meg gondolataim furcsa fonalát. Nem tudom hogy hoztam össze a poloskát a palacsintával, de megoldottam és legalább már tudom, hogy mit fogok reggelizni.
Ahogy kiléptem az ajtón Lau berohant és magára zárta. Lementem a nappaliba, ahol Sophie a kis babakocsiját tologatta. Ennek nézésével jó sokáig, vagyis addig amíg Laura le nem fáradt hozzánk.
- Mehetünk? - keresgél a táskájában.
- Persze - kapom fel Sophie-t és a kezébe adom a babáját. Beültünk a kocsiba és elmentünk reggelizni, majd bementünk az oviba.
- Szia kincsem - ad egy puszit Lau Sophie arcára.
- Sze...- guggolok le én is és kezdek bele a kis rituálénkba.
- Ret...- folytatja Laura,
- Lek! - fejezi be édes hangon a kislányunk. Pont menni készültünk, mikor valaki valamivel betörte az ablakot. Valószínűleg egy füstbomba, mert a következő pillanatban kettőig nem lehetett látni a füsttől.
- APA! ANYA! - hallom meg Sophie kiabálását. Amint kitisztult a levegő rájöttem, hogy Sophie nem csak azért kiabált, mert még sosem történt vele hasonló. Babája a földön hevert rajta egy már ismert smiley.
- Ugye nem? - hallom meg keserves hangját a mögöttem ácsorgó Laurának. Kezébe adtam a babát, és kirohantam az utcára, hátha látok valamit, de semmi. Megcsörrent a telefonom, és már automatikusan azt hittem, hogy Ari az, de nem, Gibbs hívott vissza.
- Igen? - veszem fel.
- Kissé ideges a hangod minden rendben?
- Semmi sincs rendben oké?! Egy gyilkos szabadon járkál és nála van a lányom! - ordítok idegesen a telefonba.
- Az lehetetlen, még mindig a börtönben ül.
- Lehet, hogy a főnököm vagy, de nehogy már meg akard nekem magyarázni, hogy a feleségem hallucinál és, hogy az előbb nem rabolták el a lányomat mellőlem! - vágom le a telefont. Ha valami baja esik Sophie-nak, esküszöm puszta kézzel ölöm meg azt az embert.

- 16. fejezet -

- Laura -

- Anya! Apa! - nyit be a szobánkba Sophie.
- Igen kicsim? - kérdezi Ross csukott szemmel.
- Szerintem valaki van a házban - erre mind a ketten felülünk. Kezembe fogom a fegyverem és felállok.
- Nem gondolod, hogy hagyom, hogy kimenj! - áll fel Ross is.
- Vigyázz Sophie-ra! - irányítom a lányom az apjához. Rájuk csuktam az ajtót, de még így is kihallatszott, hogy Sophie sír.
- Ugye anyu visszajön?
- Kicsikém, egészen biztos, hogy megoldja és pár perc múlva már itt is lesz. Nem lesz semmi baj - nyugtatgatja Ross, de ismerem és hallom a hangjában az aggodalmat. Lesétáltam a lépcsőn, persze a fegyver végig előttem volt. Mivel még nem rendeztük be a nappalit, ezért egyből feltűnt a walkie-talkie, ami az üres helyiség közepén hevert. Felvettem és beleszóltam.
- Haló!
- Igazán szép ez a környék nem gondolod Laura? Egy nagy családnak pont ilyen helyen kell élnie. Nem értem... Két gyerek és egy férj és még mindig csinos. Az anyád is pontosan ilyen volt. Kár, hogy már csak a lányát láthatom - nevet gonoszul Ari, messziről megismerem a hangját. - Ja és a kislányod is igazán szép. Szőke, akárcsak az apja, kíváncsi vagyok milyen lesz a következő.
- Hagyd őket békén! - sziszegem a fogaim között.
- Akadályozz meg! Egyébként tetszik ez a kis fekete mini pizsi, azt hittem 16 éves korod óta nem hordod.
Odarohanok az ablakhoz és a szemben lévő fán egy igazán ismerős alak ül.
- Hagyj minket békén! - mondom neki lassan és érthetően, mégis szörnyen idegesen, de választ már nem kapok. Ari elrohan a házak között és a hatalmas sötétben már nem is látom. Idegesen felrohanok és berontok a szobába. Mielőtt még bármit mondhatna megakadályozom.
- Sophie, kincsem maradj itt és feküdj be az ágyba, mindjárt mi is jövünk! - húzom ki a a szobából  Ross-ot. - Tudja, hogy hol vagyunk - borulok sírva a nyakába, mire erősen magához szorít.
- Szólni kéne Gibbs-nek. Nem vagy biztonságban - fogja meg az arcom, közben mélyen a szemembe néz - mire még jobban elkezdenek folyni a könnyeim. - Pontosan mi történt? - erre leveszem a kezeit az arcomról és bele adom a kommunikáló eszközt.
- Tud Sophie-ról és a kicsiről is. Mindannyiunkra vadászik...
- Nem hagyom, hogy bántson. Ígérem. De most gyere, ne hagyjuk sokáig egyedül Sophie-t - csókol meg, majd felindulunk. Benyitottunk a szobába és befeküdtünk a már alvó Sophie mellé.
- Olyan békésen pihen - igazítom rá a takarót.
- Ígérem hamarosan mi is ilyen békésen pihenhetünk. Addig pedig...
- Reméljük a legjobbakat.
- Jó éjt kicsim! - ad egy puszit a fejemre.
- Neked is.

- 15. fejezet -

- 3 évvel később -

- Laura -

- Ross, kicsit gyorsabban szenvedj, mert sose fogjuk elkezdeni a festést! - nézek hátra drága férjemre, aki a festékes vödrökkel billeg mögöttem.
- Kicsim, szeretlek, imádlak, csak egy kérdés! Miért is nem volt jó nekünk a lakásodban? - néz ki a vödrök mögül.
- Mert Sophie-nek szüksége van a térre. Nem akarhatod, hogy a lányunk egy kis lyukban legyen még minimum 13 évet. Itt a külvárosban remek helyünk lesz. A szomszédok kedvesek, a környék biztonságos, rengeteg új barátot szerezhetünk mi is és Sophie i - magyarázom értetlen páromnak a tényeket.
- Aha. Szóval te itt született feleségeket akarsz játszani? - teszi le cuccokat a tornácon, amíg kinyitom az ajtót.

- Tudod szívem, megerőltethetném magam azzal, hogy újra elmagyarázom, de nem éri meg a fáratságot - fogok meg nevetve egy vödröt, majd bemegyünk. - Most mond, hogy nem tökéletes - fordulok felé mosolyogva.
- De tökéletes. Ahogy te is - veszi ki a kezemben lévő tárgyat és a földre teszi, majd magához húz és megcsókol.
 - Szeretlek - mondjuk szinkronban.
- Valamit muszáj elmondanom. Tudod...
 - Kicsim! Már 6 éve együtt vagyunk, ebből 4 már úgy telt el, hogy igent mondtál, egyszerűen semmivel nem tudsz meglepni - húz közelebb magához mosolyogva.
- Háát... Mindjárt kiderül - nevetem el idegesen, mire amolyan "kinyögnéd végre asszony?" fejjel néz rám. - Hamarosan annyian leszünk, ahány éve házasok vagyunk.
- Szóval... Sophie-nak kis tesója lesz? - néz rám kikerekedett szemekkel, mire egy halványat bólintok. - Akkor ezért ragaszkodtál úgy ehhez a házhoz - esik le neki a tantusz, majd elmosolyodik és megcsókol.
- Akkor kezdhetjük a festést? - vigyorgok.
Természetesen ezt is elbohóckodtuk, mint úgy általában mindent, aminek nincs köze a melóhoz. Egyszer gondoltam egyet és végig húztam a festőhengert Ross hátán, mire ő is nekem támadt és festék háború tört ki.

- Néha elgondolkodom, hogy 5, 15, vagy 25 évesek vagytok-e - halljuk meg Hanna hangját az ajtóból.
- Ő kezdte - mutatunk egymásra Ross-al.
- Anyuci mindenki tudja, hogy te kezdted. Most apuci háta tiszta zöld - nevet Sophie.
- Ilyenkor hol van Tony? Tiszta nő uralom van - néz körbe Ross.
- Ott ahol McGee és Gibbs. Hozzák el a bútorokat - közli velünk az eddig is tudott tényeket Hanna.
- Srácok ilyen tempóban a jövő hónapban be is rendezhetitek a házat - nevet Ziva.
- Ne kritizálj oké? Pocsék a munka erőm - teszem karba a kezem.
- Ó tényleg? - vonja fel a szemöldökét Ross, majd lassan felém sétál. Ismerem ezt a gonosz lassított felvételt. Eldobtam a festőhengert és kirohantam a szobából Ross pedig utánam. Egészen a Sophie-nak szánt szobáig futottam, ami a négy szoba, két fürdő közül az utolsó volt. Benyitottam egyből megtorpantam.

Sírva megfordulok és az aggódó tekintetű Ross-sal találom szemben magam, aki csak erősen magához szorít.

- Anya az mi? - hallom meg a kislányom hangját magam mellől. - És miért sírsz? Valami rosszat csináltam?

- Jaj kincsem, dehogyis! Csak anyunak most egy kis időre van szüksége, hogy valamit elintézzen. Azzal ott pedig te ne foglalkozz! Valaki, aki nagyon gonosz rosszat akar nekünk - guggolok le mellé, majd magamhoz ölelem.

- Apu azt mondta, hogy a gonosz emberek nem bánthatnak minket, mert a mi szeretetünktől el menekülnek.

- És ez így is van. Soha nem engedjük, hogy elszakítsanak minket! - kapja fel Sophie-t, majd engem is magához húz.

- Na ki akarja megnézni a medencét? - kérdi nevetve Ross.

- Én! - kiáltja Sophie boldogan.

- Menjetek csak, majd utánatok megyek - adok mind a kettőjüknek egy-egy puszit az arcára. Ahogy ezt megtettem a két szöszi repülőset játszva elrohant a hátsókertbe. 

- Segítenétek ezt lefesteni? - fordulok a már mellettem álló két barátnőmhöz.

- Persze - bólint Ziva. El akartam indulni a földszinten lévő festékekért, de Hanna visszarántott és megölelt Zivával együtt. Sikeresen lejutottam a felszerelésért, majd neki láttunk a festésnek, amíg Ross Sophie-t szórakoztatta a kertben. Mikor már az egész szobára felkerült a babarózsaszín festék, kitakarítottuk a helységet, majd lementünk felügyelni a srácokra, akik időközben megérkeztek, nehogy összetörjenek valamit. Lepakoltak, majd felhordták a bútorokat, én pedig szépen dirigálva eligazítottam őket, hogy mit hova tegyenek, majd fel pakoltam Sophie dolgait, ő maga pedig lerohamozta az új birodalmát.

Befejeztük a többi szobát, majd miután mindenki elment fáradtan az ágyra dőltünk. Valahogy képtelen voltam kiverni azt a "mosolyt" a fejemből. Mindenki azt mondta, hogy csak egy "csodálója" lehetett, mert ő börtönben ül. Én is ebben reménykedek...

- 14. fejezet -

Kicsit ugrálok most az időben, de a következő résztől minden vissza fog állni :)

- 2 év múlva -

- Laura -

- Nem hiszem el, hogy fél éve tervezitek az esküvőtöket és még mindig nem választottad ki a ruhádat - mondja rosszallóan Ziva, miközben az esküvői ruhaszalon közepén állunk.
- Nem jött velem szembe a tökéletes ruha - adok egyszerű magyarázatot.
- Ma van az esküvőd Laura. Mégis meddig vársz arra a nyomorult ruhára?
- Kb. kettőig - nézek a mobilomra, aminek órája fél kettőt mutat. Ziva is és én is elkezdtünk nézelődni. Drága kísérőm minden második ruhára azt mondta, hogy tökéletes, de én... engem nem ilyen egyszerű meggyőzni. Olyan ruhát akarok, ami elegáns mégis csinos, nem túl csicsás és nem is túl egyszerű, olyan ruhát, ami...

- Tökéletes - látok meg egy ruhát leghátul.
- Meg van? - rohan oda hozzám Ziva.
- Igen. Pontosan ezt a ruhát kerestem. Szerinted Ross-nak tetszeni fog? - nézek rá reménykedve, hogy igent mond, mert ez a ruha utoljára 7 évesen jött velem szembe az egyik álmomban. Mellesleg pedig majdnem ugyanolyan, mint amilyen anyáé volt.
- Az fog tetszeni neki, aki a ruhában van - mosolyog. Megvettük, majd a hozzáillő cipőért indultunk. Miután már tényleg minden megvolt apuhoz vettük az irányt. Bementünk a házba, vagyis csak én, mert Zivának még volt egy kis dolga. Drága apukám viszont nem talált jobb elfoglaltságot, mint fel-alá rohangálni a nappaliban.<br />
- Szerinted ha haza megyek ott is ez fogad? - kérdezem nevetve.
- Szia kicsim! - ölel meg. - Ugye tudod, hogy fél négy van?
- Most már igen. De ne izgulj elkészülök időben - indulok a régi szobámba. Megmostam a hajam és felöltöztem. Épp a hajszárítóért nyúltam, mikor kopogtak. - SZABAD! - kiabálok ki.
- Csak én vagyok. Hoztam neked valamit, ami még...- vesz egy mély levegőt. - Anyádé volt - ad a nyakamba egy nyakláncot.

- Köszönöm - ölelem szorosan magamhoz. Érzem, ahogy egy könnycsepp végigfolyik az arcomon. - Segítenél elkészülni? - nézek rá. - Mikor kicsi voltam mindig olyan ügyesen csináltál nekem hajat - elmosolyodik és bólint. Megcsinálta a hajamat, majd én a sminkemet. Olyan jó volt, hogy... Olyan jó, hogy itt van. Anyu mindig mondogatta nekem, hogy egy nap rámtalál a szőke hercegem. Pont annyi idős volt, mint most én, mikor apa elvette. Aztán eltelt 13 év és megölték. Amikor valamit elszúrtam mindig azt mondta: Majd megoldjuk... Ketten együtt?  én pedig válaszként csak mosolyogta ennek a mondatnak a kíséretében: Örökké... Ki hitte volna, hogy az örökké ilyen rövid ideig tart.
- Nagyon hiányzik? - ül le mellém apa.
- Az anyám volt... Mindig hiányozni fog.
- Ha itt lenne nagyon büszke lenne rád. Az én kicsi lányom ma férjhez megy.
- A te kicsi lányod már 21 éves. Már nem kell rá vigyáznod. Ott van helyette a kisunokád - ölelem meg mosolyogva.
- El sem hiszem, hogy már két éves a kis Sophie... Őt is olyan hamar el fogom veszíteni, mint téged.
- Jaj apu, én mindig itt leszek neked. Mindig a te kicsi lányod maradok - ölelem meg. - Szeretném, ha te kísérnél az oltárhoz - válok el tőle mosolyogva, de szemeim kissé nedvesek a könnyektől.
- Persze kincsem - puszilja meg a homlokom.
- Kop-kop - halljuk meg Ziva hangját a nyitott szobaajtómból. - Itt az idő...
(kicsit visszamegyünk az időben, hogy lássuk mit alkot a vőlegény)
- Ross -
- El sem hiszem, hogy Laura csak most veszi meg a ruháját - nevet Tony.
- Ja én sem. A fekete-fehér vagy a fehér-fekete nyakkendő legyen? - teszem a nyakam elé az egyiket, majd a másikat.
- Ember, az a két nyakkendő ugyanolyan... Izléstelen. Vedd fel ezt! - ad a kezembe egy sötét vörös darabot. Ahogy állítgattam kopogtak.
- Szia bátyus! - ad egy puszit az arcomra Hanna. Időm nem volt köszönni neki, mivel elrohant, egyenesen be Sophie szobájába.
- Hanna! - kiabálja boldogan édes hangján a lányom. Imádja Hanna-t, mindig ő vigyáz rá, amíg mi az ügynökségen vagyunk.
- Ha már itt vagy segíthetnél - dőlök az ajtófélfának. - Már három ruhát akartam ráadni, de egyiket sem volt hajlandó felvenni - mutatok az ágy szélén heverő kis ruhákra.
- Csodálkozol? Azokat a ruhákat én sem venném fel a helyében - nevet. - A szekrényben még bent vannak Laura régi ruháji ugye? - áll fel, majd elsétál.
- Ugye nem csak én nem tudom, hogy mit akar? - teszem arrébb a ruhákat, majd leülök.
- Nem apuci - válaszolja, miközben a játékát nyomkodja. - Anyuci hol van?
- Anyuci ruhát vesz magának az esküvőre.
- Eszküvő? - néz fel. - A mi?
- Tudod kincsem, apuci nagyon szereti anyucit, ezért úgy döntött, hogy örökre együtt marad vele - fogom meg az egyik aprócska kezét.
- Akkoj mi... - számol az ujjain. - hájman öjökje együtt majadunk?
- Igen kincsem. Örökre - adok egy puszit a homlokára, majd felállok, ő pedig tovább játszik. Pár perc múlva csak azt látom, hogy Sophie az ajtó felé pillant.

 - Juha! - tapsikol.
- Na látod? Én tudom, mit szeret a bátyám lánya - nevet, majd elkezdi Sophie-t öltöztetni.


- Laura/Ross -

Laura: Ez gyönyörű! Itt állok az esküvőm színhelyének kapujában és nem merek bemenni. Ez lenne életem legszebb napja, de képtelen vagyok bemenni.
- Elnézést! - hallok meg egy női hangot magam mögül.
- Igen? - fordulok meg. Mögöttem egy nő és egy férfi áll alkalmi ruhában.
- Egy esküvőre érkeztünk. Talán lekéstük? - kérdezi a férfi.
- Lehet, nem tudom. Most tart egy.
- Mi a vőlegény szülei vagyunk. A neve Ross. Nem tudod, hogy esetleg ki az a lány, akit elvesz? - fürkészi a tekintetem a nő.
- É-én vagyok - dadogom. - Maguk Ross szülei? De... Honnon tudtak az esküvőnkről?
- Hanna szólt nekünk. Szóval te vagy Laura? - mér végig. - Anno jobb ízlése volt a fiúnknak - vigyorog.

Ross: Hol van Laura? - kérdezem cseppnyi aggódással a hangomban Zivától.
- Mindjárt megnézem - karol bele a húgomba, majd kimennek.

Laura: -Lau! - hallom meg Hanna hangját. Nem is baj, hogy jött, mert körülbelül fél percet bírtam volna, majd megfojtottam volna a nyápicokat. - Anya, apa! - kerekednek el a szemei.
- Kicsim! - ölelik meg egyszerre, de drága barátnőm nem öleli vissza őket. - Nem is említetted, hogy a bátyád egy utcalányba szeretett bele.
- Ennyi! - akarok nekik rontani, de apu érkezik meg.
- Minden rendben kislányom? És maguk meg kik?
- A vőlegény szülei és...
- Mindegy. Menjenek be, üljenek le! - az anya egyszer még végig mér, majd bevonulnak Hanna-val és Zivával együtt. - Mehetünk? - néz rám apa mosolyogva. Belé karolok, majd lassan besétálunk a zenére. Megállok Ross-al szemben, aki csak a szüleit képes bámulni.
- Te tudtál erről? - suttogja.
- Ugyan már! Egy utcalány honnan tudta volna?! - suttogom idegesen.
- Sajnálom... - kezdi el a mondandóját, de a lelkész félbeszakítja .  Elmondja a mondandóját, majd a lényegnél Ross halványan elmosolyodik.
- Ross elfogadod hites feleségedül ezt a nőt?
- Igen - mondja határozottan, mégis lágyan.
- És te Laura elfogadod hites férjedül az itt megjelent Ross-ot?
- Igen - mosolygok, miközben egymás ujjaira húzzuk a gyűrűket.

- Mostantól önök ketten férj és feleség. Megcsókolhatja a menyasszonyt - jelenti ki, mire Ross habozás nélkül szenvedélyesen megcsókol.

- 13. fejezet -

- 1 hónap múlva -

- Laura -

Kontrollra járkálni a meló helyett, nem a kedvenc elfoglaltságom. Ráadásul mostanában olyan pocsékul érzem magam reggelente, hogy leírhatatlan. Ross minimum óránként telefonál, hogy jól vagyok-e. Édes tőle, hogy így aggódik, de néha még én magam sem tudom, hogy jól vagyok-e, vagy sem.
Az ügyben sem jutottunk előrébb, Ari már számtalanszor lecsapott az elmúlt hónapban. Nem is tudom, kit féltsek jobban. Apát, Ross-ot, vagy magamat. A pestises dolog óta nem voltam dolgozni, kezdek belezizzenni az otthonlétbe.
Most hol vagyok? Épp a kórházban várom az eredményeimet. Egy asztalon ülök és bambulok ki a fejemből. Sose szerettem itt lenni... A nagy nyüzsgés, a sok vizsgálat, gyakran rengeteg sírás. Borzalmas. Nap mint nap látok hullákat, vagyis csak láttam, mert mint említettem már kényszer szabadságra küldtek. A lényeg, hogy utálok itt lenni.
- Miss Marano itt vannak az eredmények - jön be egy nővér és őt követve egy orvos. Nem szólok semmit, csak kérdőn nézek, hogy bökje már ki, amit akar.
- A pestisnek nyoma sincs. És a kicsiben sem tett kárt - lép mellém az orvos.
- Az jó és... Várjunk csak! Azt mondta, hogy a picinek? - kerekednek el a szemeim.
- Igen. Csak tudta, hogy gyermeket vár, hisz már túl lépte az 1 hónapot.
- Nem, ez nekem merőben újdonság - mondom, de valószínűleg az orvos is látja rajtam, hogy szikrát sem kapok. Úgy éreztem hirtelen, egy világ omlott össze bennem. Alig 19 éves vagyok, ahogy Ross is. És még nem is tudja. Apám pedig valamelyikünket tuti lelövi, ha ez kiderül.
- El kéne végeznünk még néhány rutin vizsgálatot, hacsak nem akarja el vetetni a babát - néz rám kérdőn a nővér.
- A baba marad - jelentem ki. - Ami pedig a vizsgálatokat illeti... Remélem ráér egy másfél órát, mert közölnöm kéne az apával, hogy apa lesz - veszek egy mély levegőt.
- Tudom milyen érzés - fogja meg a vállam. - Menjen csak! Én pedig beírom magát délután 1 órára - gépeli be az időpontom. Felpattanok, majd az ajtó felé veszem az irányt.
- Köszönöm! - nézek vissza egy pillanatra, mire a nővér biccent egyet a fejével. Kilépek az ajtón és egyenesen kimegyek a parkolóba a kocsimhoz. Az ügynökségre hajtok, majd felmegyek az irodához.
- Szia Ziva! - köszönök az egyetlen ottlévőnek.
- Szia Laura! Te meg mit keresel itt? - néz fel a gépéből.
- Az a helyzet, hogy Ross-hoz jöttem - dördelem feszülten az ujjaim.
- És mégis miért keresel? - ölel meg hátulról az említett. Nyelek egy nagyot, majd felé fordulok.
- Beszélnünk kell! - nézek rá komolyan, mégis aggódóan.
- Rendben - húz félre az asztalához. Sóhajtok egyet, majd próbálok kinyögni valami értelmeset, csakhogy nem jött ki hang a számon. Ross megfogja a vállam, majd közelebb húz magához. Ölelésében sikerül kinyögdécselnem, amit akarok.
- Terhes vagyok - suttogom elhaló hangon.
- Mi? - néz rám tágra nyílt szemekkel.
- Nem óhajtom újra kimondani - folyik le egy könnycsepp az arcomon, amit Ross hüvelykujjával le is töröl, majd megcsókol.
- Shh! Nincs semmi baj! - néz mélyen a szemembe. - Gibbs-nek elmondtad már?
- Hallasz kiabálást vagy csapkodást? Esetleg éppen rohansz az életedért? - vonom fel a szemöldököm.
- Ezek szerint nem szóltál még neki - nevet fel keservesen. - Mi lenne, ha ebéd mellett közölnénk vele? - erre csak bólintok, mire ő elindul a lift felé.
- Hova mész? - kiáltok utána.
- Foglalok asztalt a babázóban! Vagyis az étteremben - javítja ki magát, majd elrohan.
- Mit mondtál neki, hogy így össze van zavarodva? - kérdi nevetve Ziva.
- Terhes vagyok - erre Ziva szemei elkerekednek, talán jobban is, mint mikor Ross-al közöltem.
- És Ross az...
- Igen. És nem Gibbs még nem tud róla - fogom a fejemet.
- Miről nem tud Gibbs? - áll mellém apa.
- Arról, hogy... Öhm... Hogy ma együtt ebédelünk. Te, Ross és én - vigyorgok idegesen, mire apa kicsit furán néz rám. Épp nyitni akarja a száját, gondolom hogy megkérdezze, mégis mi bajom van, de áttér a "Ross ilyenkor jól vagy?" verzióra. Mert drága barátom ebben a pillanatban borult ki a liftből, és ahogy meglátta aput vissza akart kúszni.
- Gondolom az ebédnél erre is magyarázatot fogok kapni és arra is, hogy miért vagy ilyen ideges - vonja fel a szemöldökét. Elindultunk az étterembe, de én mondom, ilyen csend még nem uralkodott a kocsiban. Bementünk és elfoglaltuk a helyünket.
- Ne kíméljetek! - teszi le az étlapot.
- Tudod az úgy volt, hogy... Öhm... Nem tudom hogy kéne elmondani, ezen még nem gondolkodtam.
- Csak tépd le a hírről a ragtapaszt! Mikor kicsi voltál én is mindig ezt csináltam, mikor anyáddal közöltem valamit.
- De ezt a ragtapaszt nem szabad letépni, mert a seb csak még csúnyább lesz és...
- És lehet, hogy rajtam lesz - szakít félbe Ross. - Én nem akarok ilyen sebbel élni, nem csináltam semmi rosszat, a lánya hibája!
- Ne szakíts félbe és ne próbáld menteni a bőrödet!
- Ugye tudod, hogy szeretlek - teszi kezét a combomra.
- Ez már a szokottnál is személyesebb - ingatja a fejét apa. - Fiú vagy lány? - erre a kérdésre mind a kettőnk szeme elkerekedik.
- Nem is vagy ideges? - néz csodálkozva Ross apára.
- Te minek hívnád azt, hogy mindjárt belefojtalak a pezsgőbe? De már a szomszéd asztalnál lévő bárddal is szemezek - vonja fel a szemöldökét, erre Ross mint aki szellemet látott, elfehéredett és gyorsan kezdte venni a levegőt.
- Te nyugodj meg! Te ne gyilkolj! És szálljunk kocsiba! - állok fel. Elvittek a kórházba, majd visszamentek az irodába.
Beléptem az orvosi szobába, felakasztottam a táskám, majd felültem arra a fehér kivizsgáló asztalkára. Az orvost észre se vettem csak akkor, mikor megfordult.
- Ön nem Dr. Blue.
- Ez remek meglátás, mivel én Dr. David vagyok. A kollégámnak dolga akadt - lép közelebb hozzám. - Szóval... Meséljen nekem valamit, amíg előkeresem az anyagait. Mondjuk mi van az ügynökségen?
- Honnan tudja, hogy hol dolgozom?
- Ismerem a munkatársait. Anthony, Timothy, Gibbs és a drága kis húgom...
- Ari?! - pattanok fel idegesen, mire egy szikével felém indul.
- A kicsi Lau felnőtt. És pontosan ugyan olyan, mint az anyja - lép még közelebb. Hirtelen kopogást hallunk meg.
- SEGÍTSÉG! SEGÍTSÉG! - kiabálok. Valaki elkezdi püfölni az ajtót, ami egy kis idő múltán betörik. Ross idegesen nekiesik Ari-nak, segíteni akarok, de Ross nem hagyja. Nehezen, de sikerül összebilincselnie Ari kezeit. Felhívjuk apáékat, akik elviszik, de előtte még valamit a táskámba csúsztat, ami pont a kéz magasságáig lóg le. Ahogy kiviszik odaszaladok, hogy megnézzem mi az.

Még találkozunk!

- Én nem hinném - veszi ki a papírt a kezemből Ross, majd megcsókol. - Szeretlek!

- Én is téged. De ugye tudod, hogy nem adja fel?

- Amíg együtt vagyunk... - fogja meg az állam óvatosan. - Nem kell félned semmitől - csókol meg újra.